Ezzel a bejegyzéssel nem táplálási tanácsokat szeretnék adni, inkább azt szeretném megmutatni, hogy minden kutyás kezdi valahol, és hát valljuk be, én elég mélyről indultam. Szegény Kifli, kész csoda, hogy túlélte a mazsola gazdi bénázásait. Ez persze nem csak az etetésre vonatkozik, de haladjunk sorjában.

Mielőtt Kifli kutyát hazavittük volna, rengeteget tanulmányoztuk a különböző kutyafajtákat, viszont egyetlen könyvet sem olvastunk el a kutyatartásról. Mivel előtte már volt macskám meg hörcsögöm, sőt papagájom is, és még egy rezes futrinkát is tartottam egy darabig egy dunsztosüvegben, azt gondoltam, eleget tudok az állattartásról. Például a rezes futrinkának az alattunk lévő Mini Zoo nevű kisállat-kereskedésben vásároltam horgászok által csalinak használt kukacot, de szegény nem sokáig húzta.
Aztán, amikor Kiflit hazavittük, rájöttem, hogy elég sok mindent nem gondoltam át kellőképpen, az egyik ilyen például az etetés. Az még csak hagyján, hogy tejjel kicsalogattuk az ágy alól, de vajon mi mást adjunk egy 3 hónapos kölyökkutyának? Már nem emlékszem milyen koszton vészeltük át a vasárnapot, mindenesetre másnap sürgősen megérdeklődtem egyik kutyatartó ismerősömtől, hogy mit is adjak neki enni. A válasz banálisan egyszerű volt: kölyöktápot! Ahh, hogy én erre nem gondoltam! Addigi szűk 30 évemet leéltem úgy, hogy tudomást sem vettem a kutyatápok létezéséről. Bevásárlásaim során vakon mentem el az állatos részleg mellett, és úgy gondoltam, hogy a kutyák csakis konyhai maradékot és csontot esznek. Mi mást?!
Így hát felkerekedtem, és a fent említett Mini Zoo felé vettem az irányt, annál is inkább, mert az eddigi séták során be kellett látnom, legjobb, ha azonnal beszerzek egy pórázt és egy nyakörvet is. Fizetésem utolsó morzsáit összekapargatva beszereztem e legszükségesebb kellékeket, és boldogan vonultam haza.

Amíg suliba jártam, itt laktunk, ebben a házban, pont az üzlet fölött, a második emeleten. Egy időben egy kígyót is tartottak a kirakatban, és sokszor gondoltam rá, hogy mi lenne, ha egy szép napon kiszabadulna, és felkúszna hozzánk … ilyenkor hálát adtam az égnek, hogy nem a földszinten lakunk.  (A kép forrása)

Kifli ettől fogva egy darabig kölyöktápon élt, majd később áttértünk a felnőtt kutyáknak való tápra. Viszonylag hamar felfedeztem a szupermarketek kutyás részlegét és az általam még megfizethető olcsóbb tápokat. Gondosan ügyeltem rá, hogy mindig legyen előtte kaja és friss víz, így a mi kis Kiflink egy idő után egy jól megkelt veknire kezdett leginkább hasonlítani.

Néha vettünk neki „kutyaszalámit”, amiben fogalmam sincs mi minden lehetett, de egy biztos: Kifli olyanokat pukizott tőle, hogy lehetetlen volt egy szobában megmaradni vele. Egyszer ezt a műveletet egy kirándulásra igyekezvén, barátaim kispolskijában adta elő télvíz idején, és kutya hideg ide vagy oda, vagy 10 percig cuftig letekert ablakokkal száguldottunk úti célunk felé. Kifli persze közben vidáman dugta ki a fejét az ablakon és harapta a hideg levegőt.
Azóta persze sokkal tudatosabban etetjük a kutyáinkat. Megtanultuk, hogy ha minőségi táppal etetjük őket, akkor megkapnak minden számukra szükséges tápanyagot és vitamint, és nem kell semmi mást adni nekik. Persze sokat segített ebben, hogy időközben állást változtattam, és az új fizum lehetővé tette számomra, hogy megvegyem ezeket a jóval drágább minőségi tápokat. Örültem ugyan annak, hogy Kiflire milyen olcsón tettünk szert, de arra már álmomban sem gondoltam volna, hogy már az első napon a vételárának a tízszeresét kell ráköltenem. Pedig ekkor még csak kommersz kaját és pórázt vettem neki! Bővebb infokat a kutyák táplálásáról bárhol lelhettek az interneten, mint például itt. Egyébként, amikor áttértünk a jobb minőségű táppal való etetésre, Kifli legundorítóbb szokása fokozatosan megszűnt. Ez pedig (és most a gyengébb idegzetűek gyorsan ugorják át a következő bekezdést) az emberi ürülékevés volt. Ki hinné, hogy a nagyvárosok utcáin, parkok bokraiban az élelmes, jó szimatú eb könnyűszerrel talál emberi ürüléket. Sosem felejtem azokat a pillanatokat, amikor pl. a Margitszigeten eldobtam Kiflinek a lasztit, ő pedig otthagyta, és szélsebesen tűnt el egy közeli bokorban, ugyanis szimatot fogott. Hiába ordibáltam ki a tüdőmet is válogatott szitkokkal elegyített hívó szavakat küldvén utána, Kifli csak a lakoma után jelent meg bűzlő leheletet árasztva magából, mi pedig öklendezve csatoltuk rá a pórázt, hogy azonnal hazainduljunk egy jó kiadós szájzuhanyért. Aztán olvastam valahol a neten, hogy ez a rossz szokás valamilyen ásványi anyag hiányára vezethető vissza, amit a kutya a táplálékából nem kap meg, és kutyáknak való Béres Minera cseppeket javasoltak rá. Egy biztos: amint elkezdtük a minőségi táppal való etetést, a probléma végleg megszűnt.
Azért néhanapján házikoszttal is megörvendeztettük a kutyáinkat, főtt rizs, főtt hús, zöldségek, a virsli pedig remek jutalomfalatnak bizonyult, óriási motivációt adott nekik az agility edzéseken. Gulyás kutyánk pl. annyira imádja a virslit, hogy minden szülinapjára virslitortát kap. Nudli kutyám a nyers zöldséget imádta, ahogy meghallotta főzés közben a zöldségaprítás jellegzetes „hersegését”, már jött is hangosan kunyerálni. A nyers sárgarépa igazi csemege volt számára, lehetséges, hogy előző életében ló volt? 🙂
Néha kaptak főtt csirkenyakat vagy far-hátat, csöves csontot azonban nem, mert arról horror sztorikat hallottunk. A csont adásáról egyébként igencsak megoszlanak a vélemények, tulajdonképpen a kutya megvan csont nélkül is, hiszen a tápban minden benne van, amire szüksége van. Rágnia azonban kell, hogy a fogai tisztuljanak, de erre meg ott vannak a boltban kapható különféle fogtisztító rágcsák. Csont ide, csont oda, a mi kutyáink imádták, amikor főtt csirkenyak vagy far-hát volt vacsira. A levébe répát is főztünk, és azt is megkapták rizzsel vagy kenyérrel körítve.

De vajon mi a címben feltett kérdésre a válasz? Mit eszik a kutya? Tapasztalatom szerint szinte bármit, amihez hozzájut. Bilbó kutyánk például egyszer egészben kikakilt egy sízoknit!!!! Fene a gusztusát! 🙂