menhely

Évforduló

 

Ma két éve, hogy Boby hozzám költözött. Ebből az alkalomból megtöröm a hosszú csendet, és írok egy kicsit. Természetesen Bobyról, és hogy mi is történt velünk ez alatt a két év alatt.

Bobyt igazából csak véletlen hoztam haza, mivel nem őt néztem ki magamnak a menhelyen. De – mint azt már a Bobyt bemutató oldalon is írtam – a kiszemelt kutyus túlságosan rettegett mindentől, ennek következtében harapott is, így nem is adták ki. Arra egy fél órás sikertelen ismerkedési kísérlet alatt rájöttem, hogy lehetetlen lenne naponta több órára kijárnom Vácra, hogy megpróbáljam elnyerni a bizalmát. Kivittem hát Bobyt egy próbakörre. Amikor rá akartam csatolni a nyakörvet, azonnal hanyatt vágta magát, jelezve, hogy megadta magát, és ne bántsam. Ennél többet egy percig sem ellenkezett, és amikor már rajta volt a póráz, nagyon vidáman jött ki velem kicsit sétálni. Séta közben egy csomó füvet legelt, és hát bizony hasmenése is volt … Viszont ez cseppet sem zavarta abban, hogy irtó vidáman csóválja a farkát, és össze-vissza szimatoljon. Szemmel láthatólag iszonyatosan élvezte, hogy kint lehet. Hát lett volna szívem visszarakni a kennelbe?!? Dehogyis! Közöltem a hölggyel, aki összeismertetett minket, hogy hát akkor vinném is. Némi adminisztráció után már tuszkoltam is be a kocsiba a hátsó ülésre, ahová nem nagyon akart beszállni, és az úton végig nagyon izgatott volt, egyfolytában állt vagy ült és lihegett. Kivéve amikor kirakta a nemrégiben lelegelt fűcsomót …

Amúgy így nézett ki Boby a menhelyen, ahová 2012 év vége felé került be, immáron másodszor. (A képek a menhely oldaláról származnak)

Annyit tudtam meg még róla, hogy a gazdája azért adta le 8 évesen, hogy altassák el, mert túl öreg … szerencsére a menhelyen ilyesmit nem tesznek, hanem keresnek új gazdit, aki szerint még nem öreg egy 8 éves kutyus. Az előző gazdája egyébként 2 évvel azelőtt vitte el ugyaninnen, hogy azelőtt mi lehetett a sorsa, arról nem tudok semmit.

Amikor hazaértünk, máris kiderült róla, hogy nem volt bejárása a házba, ugyanis lecövekelt a bejárati ajtó előtt, és nem volt hajlandó bejönni. Amikor be akartam vonszolni, újra hanyatt vágta magát, és könyörgött, hogy ne bántsam. Ezt még jópárszor előadta, ha valamilyen hirtelen mozdulatot tettem, vagy hangosabban szóltam rá. Mindenesetre egy idő után kényelmesen elfeküdt a padlón, és sikerült némileg ellazulnia. Viszont ahová csak mentem a lakásban, a sarkamban volt, nem tágított mellőlem. Elkísért a WC-re, zuhanyozni, a konyhába, ha főztem, és el nem távolodott tőlem fél méternél jobban.

Ezek a képek már otthon készültek.

A szőre eléggé össze volt állva, és apró faforgácsok is voltak benne. Próbáltam kifésülni, de eléggé koszos volt, és félt is Boby a művelettől, mint ahogyan mindentől félt, ami szokatlan volt számára. Egyfolytában lihegett, de nem azért, mert melege volt, hanem mert idegeskedett. Annyira, hogy enni sem volt hajlandó. Először a táppal próbálkoztam, bele se szagolt. Aztán adtam neki azt, amit magamnak főztem, az sem nyerte el a tetszését. Tulajdonképpen semmit sem volt hajlandó megenni, hiába tettem elé a kajával teli tálat, otthagyta. Pedig elég jó húsban volt, és a menhelyen is mondták, hogy szeret enni. Na de vajon mit? Később erre is fény derül.

Mindenesetre leküzdve idegenkedésemet a koszos-büdi bundájától, úgy gondoltam, mégiscsak megérdemli, hogy óvatosan megszeretgessem. Így hát elkezdtem simizni, vakargatni a fejét, a hátát, a hasát. És ekkor felfedeztem a daganatot. Egy golflabdányi puha dudort a hasa alján. Jajj. Emellett folyamatosan a fülét vakarta, és bizony közben sírdogált is, amiből arra következtettem, hogy fájhat a füle. Jajj-jajj. Megbeszéltem a látogatást a dokibácsinál, amit egy időskori szűréssel is összekötöttünk. De előtte még elvittem kutyakozmetikushoz, ahol életemben először jártam. Boby viszont valószínűleg nem, mert egész jól tűrte a kiképzést, még a hajszárítótól sem szaladt világgá.

Szó se róla, nagyon szép kiskutya lett a végére, volt, aki megkérdezte az utcán, hogy skót terrier-e. 🙂   A fenti képeken nem látszik jól, de később készültek jobb képek is, íme:

8

A lábán a szőrfolytonossági hézag már a vérvétel eredménye, ami az időskori szűrés során történt. A dokinál kiderült Bobyról, hogy férges, hogy csúnyán be van gyulladva a füle, hogy kalcium-oxalát van a vizeletében, ami vesekő-képződéshez vezethet, hogy csúnyán fogköves, de ettől rögtön meg is szabadultunk, és persze vettek szövetmintát a daganatból. Ezeket leszámítva azonban a korához képest jó állapotban találtatott. Itt indult el az egy évig tartó fülkezelés, melynek során először egy fültisztító folyadékkal kellett telenyomni a hallójáratát, majd kicsit masszírozni a fülét, hogy oldja a trutyit, majd hagyni, hogy kirázza, aztán egy fültisztító pálcikával benyúlni, és annyi trutyit kiszedni, amennyit csak lehet. Eközben persze a kutya rángatja a fejét, mert hát fáj szegénynek. De ha túl vagyunk eme tortúrán, akkor jöhet az antibiotikumos fülcsepp. Na most abból nyomjál 3-4 cseppet a fülébe … de mivel a vége benne van a fülben, esélyed sincs, hogy a cseppeket számold. Aztán amit belenyomtál, megint lehet masszírozni (a fájós fület), hogy jól lemenjen neki a gyulladt területre. Hát Boby nem volt boldog ettől, és én sem. De valahogy érezte, hogy ez nem bántás, és nagyon jól viselkedett, hagyta magát kezelni. Na most ez a gyulladás folyamatosan visszatért, kábé egy évig. Szóval ez idő alatt úgy havonta egy hetet füleztünk, kisebb-nagyobb szünetekkel. Az egész a bűzmiriggyel volt összefüggésben, mert persze az is tele volt neki, és be is volt gyulladva. Azóta is havonta állatorvos tisztítja ki neki, mert mint kiderült, a kivezető nyílás be van szűkülve. A szövetminta eredménye viszont jó lett, kiderült, hogy lipóma az a golflabda a hasán a bőre alatt, úgyhogy nem kell aggódni különösebben, de azért meg kell operálni. Júniusban sort is kerítettünk erre, aminek az eredménye egy csini kis fehér ruci lett.

9

Boby gyorsan gyógyult, a legnagyobb örömömre. Nemsokára már kirándulni is el tudtunk menni együtt, amit nagyon élveztünk mindketten.

910

Sajnos a daganat igen rövid idő alatt kiújult, és az újabb szövettan már karcinómát állapított meg. Ez bizony már sajnos rosszindulatú, és elég gyorsan is nőtt. Újabb műtét, ezúttal kicsit nagyobb és mélyebb sebbel. Viszont szerencsére Boby ebből is komplikációk nélkül felgyógyult. A rák azóta sem jött elő, kopp-kopp-kopp! Viszont a dokival elkezdtünk gyanakodni, hogy valószínűleg a volt gazdája azért szabadult meg tőle, hogy ne kelljen bíbelődnie ezzel a rengeteg nyavalyával, ami szegény Bobyt kínozta.

Időközben rájöttem, hogy Boby csak akkor hajlandó enni, ha végig ott vagyok vele. Eleinte csak a kezemből ette meg az ételt, letettem elé a tálat és a kezemből etettem. Pár hónap elteltével egyedül is evett már, de kizárólag akkor, ha ott maradtam mellette. És ez a mai napig így van. Ha pedig idegen helyre viszem, akkor előfordul, hogy pár napig vagy egyáltalán nem eszik, vagy csak a kezemből, de akkor is csak pár falatot. Kivételt képeznek az extra ínyenc falatok.

De máskor sem nagyon tűrte, hogy egyedül hagyom. Ennek hangot is adott minden alkalommal, mégpedig igen hangosan. Ráadásul olyan hangja van, amit inkább egy kuvasztól vagy bernáthegyitől várna az ember, nem egy ilyen kis földszintes plüsskutyától. Jenna szerint olyan a hangja mint egy láncdohányosnak. Ezt mindazon barátaim és ismerőseim igazolhatják, akik valaha vigyáztak rá, mindemellett szomszédaim is, akik emberfeletti toleranciát tanúsítva tűrték hónapokig, hogy Boby megszokja az új lakásunkat.

És akkor még nem beszéltem egy csomó furcsaságáról. Például, hogy fél a sötétben. Amint lekapcsolom a villanyt, azonnal felugrik, össze-vissza rohangál a szobában, és keresi a búvóhelyet. Itthon már lassan megszokja a környezetét, és a sötét sem zavarja annyira, de ehhez bizony legalább másfél évnek kellett eltelnie. És persze van búvóhelye is, mégpedig a gardróbszekrény. Betettem neki az aljára egy kutyapárnát, és ha rátör a páni félelem, oda menekül.

A következő részekben többet is írok még Boby kalandjairól az együtt töltött két év alatt, most megyek, és ünneplésként jól megszeretgetem.

Argó, aki igazából Apolló

Egész héten arra készültem, hogy a hétvégén ellátogatok a Budaörsi Állatmenhelyre. Nézegettem a honlapon a gazdira váró kutyusokat, és ki is választottam néhány aranyosat, akikkel mindenképp meg szerettem volna ismerkedni. Bármennyire is szeretnék egy saját kutyust, be kell látnom, hogy nem lennék jó gazdija a jelenlegi életmódom mellett. Szegénynek 10-11 órára, vagy olykor még akár hosszabb időre is egyedül kellene maradnia a lakásban. Így hát arra a következtetésre jutottam, hogy kutyák iránti vonzalmamat egyelőre hétvégenként, menhelyi kutyusok sétáltatása közben élem ki.

Délelőtt 10 körül indultunk Mariola barátnőmmel a menhelyre, de előbb még beugrottunk a budaörsi Fressnapf áruházba egy zsák tápért, hisz üres kézzel mégsem mehetünk. Amikor megérkeztünk, épp nagyüzem volt: egy anyuka két kisgyerekkel Bambit, a puli-kaukázusi keverék kölyköt szerette volna hazavinni, de “sajnos” Bambi már elkelt. Bár még ott volt a menhelyen, így mi is megcsodálhattuk, de már csak arra várt, hogy új gazdája elvigye. Sokan érkeztek sétáltatni is, így nagy volt a zűrzavar. Míg a menhely dolgozói a sétáltatókat és az érdeklődőket kalauzolták a kutyusok között, addig mi Mariolával körülnéztünk.

Rengeteg cuki kutyus volt a tágas kennelekben, az egyikben 4 veszettül csaholó kis fehér szőrgombolyag cikázott fel-alá, Bolognese vagy Havanese keverékek lehettek, legszívesebben mind a négyet a hónom alá csaptam volna, és már hoztam is volna őket haza. Az általam előre kiszemelt Katikát azonban sehol sem találtam. Később kiderült róla, hogy ideiglenes befogadónál van, mert nemsokára kiskutyái lesznek, és ráadásul nagyon beteg is. 😦

Olyan kutyusokat szerettünk volna sétáltatni, akiket senki sem szokott kiválasztani, így ritkán jutnak ki. Először Rockyt, a diszpláziás ónémet juhászkutyust vittük ki egy rövidebb sétára, mivel nem szabad nagyon terhelni a lábát. Mariola él-hal a német juhászokért, így természetesen a pórázt ő tartotta a kezében. Mielőtt kivittük a menhely körüli hatalmas zöld területre, gondosan lefújták kullancsriasztóval, és már lobogtunk is utána. Mert hát a DP-hez képest óriási vehemenciával indult neki a sétának, annyira örült neki, hogy kiszabadult kicsit a kennelből. A menhelyen kívül hatalmas volt a forgalom, annyian érkeztek ma sétáltatni. Kint volt már a négy apró fehér szőrgombolyag is, akikről kiderült, hogy tulajdonképpen hatan vannak! Csak ketten egy másik kennelben laknak. Kettesével sétáltatták őket az önkéntesek, igazán bohókás, eleven kis kutyusok. Rocky is irtóra élvezte a sétát, minden megszimatolt, lepisilt, és szemmel láthatólag szokásos sétaútjára vezetett bennünket. Amikor pedig elfáradt, magától megfordult, és bevonult a menhelyre. Belegondoltunk, hogy milyen ideális helye lenne egy kertben, nyugodt, barátságos kutyus, a lábai miatt nem nagyon rohangálna össze-vissza, az viszont biztos, hogy a befogadó gazdik örökké hűséges társa lenne. Mi még bírtuk az iramot Mariolával, így jelentkeztünk két újabb kutyusért, a szempont ugyanaz volt, olyan ebeket akartunk, akik ritkán jutnak ki.

A gondozó az egyik hátsó, eldugott kennelhez vezetett bennünket, amelynek épp két lakója volt: egy nagy, maciszerű, bozontos szürke, és egy kisebb, tigriscsíkos, rövid szőrű, kicsit staffos beütésű eb. Egy közös volt bennük: mindketten igen testesek voltak. A kennelük egy nagy kennelen belül volt, azaz egy külső ajtó több kennelhez vezetett, és az egyikben laktak ők. A gondozó mondta, hogy zárjam be magam mögött a külső ajtót, míg kinyitja a belsőt, és rájuk teszi a pórázt. A kisebbik persze kislisszolt, és az örömtől megrészegülten száguldott felém, rám ugrott, kis híján felborított, és úgy üdvözölt, mintha ezer éve nem látott régi jóbarátja lennék. Ő volt Tigris. Tigrist követte egy hatalmas, lehengerlő szőrtömeg, aki így ránézésre 40 kiló, de nem azért, mert olyan nagy, hanem mert olyan széles. Ő is iszonyú barátságosan fogadott, szemmel láthatólag igen örült a rákerülő póráznak, ami a közelgő sétát jelezte. A gondozó azt mondta, hogy ő kissé vehemensen húz, tehát úgy döntöttem, őt én veszem kézbe, Mariola ugyanis túlzottan “együttérző” a kutyákkal, szóval nem az a főnök típus. A vehemens szőrbundát egyelőre Bundinak neveztem el magamban, és amint végigvontatott a kennelek között, komolyan aggódni kezdtem, hogy mi lesz, ha séta közben nem tudom megfékezni. Mint kiderült, neki is van neve, ő Argó. Legalábbis istenbizony így értettem! Most meg, ahogy rákerestem a honlapon, kiderül, hogy Apolló! Sebaj, így se úgy se nagyon hallgatott a nevére, annyira felizgatta a séta. Eleinte húzott rendesen, de meg lehetett fékezni. Látszott rajta, hogy mekkorát szaladna, ha szabadon engedném, és mekkorát lehetne vele labdázni meg hancúrozni, de ezt az első séta alkalmával még nem mertem bevállalni. Nem maradt más hátra, mint loholni előre. Tigris és Apolló is gyönyörűen közlekedtek pórázon, óriási öröm volt velük sétálni. Látszott rajtuk, hogy ők is nagyon élvezik a dolgot, mindent megszaglásztak, szimatoltak ide-oda, húztak-vontak minket előre, de eközben igazán rendesen viselkedtek. Egyszer volt olyan eset, amikor nagyon rángatott volna előre Apolló, és én keményebben rászóltam, mert a póráz rántására nem reagált. Amit ekkor tett, attól földbe gyökerezett a lábam, és bizony belefacsarodott a szívem: egyszerre kiáltottam rá és rántottam hátra a pórázt, ő pedig megijedt, és azonnal a földre feküdt. Bár még kölyökként került a menhelyre, és ennek már lassan 3 éve, de még élénken élhetnek benne a rossz emlékek: a kutyák nem felejtenek. Ettől fogva óvakodtam a hangos szótól, de nem is próbált rángatni többet! Gyönyörűen sétáltak ők ketten, azaz mi négyen, és olyan békés, olyan jó volt minden. Ha megálltunk néha, pl. fotót csinálni, akkor már bújtak is hozzánk, mindketten cuki, bújós kis macik, Tigris ráadásul egy puszigép is! Azért Apolló sem fukarkodik a puszikkal, de ő valahogy jobban vigyáz az emberre, gondolom pontosan tisztában van a méreteivel, és hogy milyen hatással bírna az az emberre, ha olyan hirtelen a nyakába ugrana, ahogy Tigris. Íme egy kép rólunk:

Tigrispuszi :)

Tigrispuszi 🙂

Séta közben azon gondolkodtam, hogy a jövő héten is eljövök, és megint kiviszem őket, és azután is, és ha már megszoktuk egy kicsit egymást, akkor talán már el is tudom engedni őket, és egy kicsit labdázhatunk is! A gondolat felvillanyozott! Igazán Apolló az, aki teljesen belopta magát a szívembe, a maga visszafogott, de határozott kedvességével, életörömével, igazán megérdemelné, hogy az első pár kennelben lehúzott esztendő után gazdis kutyus legyen ő is! Olyan jó lenne, ha mire legközelebb mennék, már nem is lenne a menhelyen!!! Persze tudom, hogy erre nincs sok esély, ha már ilyen régóta ott van, de hátha. Ha pedig még sokáig ott lesz, én akkor is menni fogok hozzájuk, talán egyszer kirándulni is elviszem őket, hisz jön a nyár, jön a jó idő.

Két új haverom

Két új haverom

És itt egy kép Marioláról és Tigrisről is, sajnos Apolló eléggé rángatott, így csak ennyire tellett:

Tigris és Mariola

Tigris és Mariola

Tigris kicsit elbújt, illetve inkább csak ment volna tovább előre, és nem értette, hogy miért állt meg Mariola olyan hirtelen. Aztán persze, hála Apolló vehemenciájának, hamar utolértük őket.

Nagyon klasszat sétáltunk így együtt, és el is határoztuk, hogy jövő héten is megyünk! Mariola Rockyért van odáig, én pedig beleszerettem Apollóba. Persze Tigrist is csípem, és a világért sem hagynánk otthon a következő sétáról.

Apolló

Apolló