Uncategorized

Fájó űr, később földöntúli öröm

Amikor hazaértünk a vásárból, ahol szerencsésen elsóztuk a gézengúzokat mind egy szálig, olyan furcsa érzésem volt. Csend. Az egyik sarokban egy pisis újságpapír, a másikban Nudli kedvenc rongya. Mancika nem fut elém, Vadász sem lógott ki a szobából, és egyetlen kiskutya sem rágcsálja a nagylábujjamat. Ennek most örülnöm kéne, mondogatom magamban, de a torkomat a sírás fojtogatja máris. Éktelenül hiányoznak, pedig tegnap még azt kívántam, bár sose látnám őket viszont. Ha 10 perc múlva valaki benyit a lakásba, a következő látvány fogadja: Az egyik szobában én fekszem a kanapén, és megállíthatatlanul ömlenek a könnyeim. Kifli nyüszítve keresi a kölykeit, nem találja a helyét. Jenna a másik szobában hol pityereg, hol bosszankodik azon, hogy az anyja ordítva bőg a másik szobában. Amikor már nem volt több könnyem, szédelegve kivittem Kiflit sétálni. Hihetetlen volt, de mindenhol a kölyköket kereste. Azt hittük majd boldog lesz, hogy nem nyaggatják többet. Azt hittük, hogy a kutyák egy idő után nem ragaszkodnak a kölykeikhez. Azt hittük, mi sem ragaszkodunk már hozzájuk … Azt hittük .. azt hittük …

Reggel zokogva keltem. Napközben a melóban folyamatosan pityeregtem. Este megintcsak itattam az egereket. És közben folyton arra gondoltam, hogy az utolsó kiskutyát, a Nudlit, nem kellett volna odaadni annak az embernek, aki egy nejlonszatyorban vitte el Barcs-Drávaszentesre patkányfogó kutyának. Az összes többi rendes családba került, kedvencnek, de a Nudli … Én baromarcú állat, miért adtam oda ennek az embernek??? Nem ment ki a fejemből. Persze már szabadulni akartam, féltem, hogy a nyakamon marad … Atyaúristen, hogy lehettem ilyen felelőtlen állat? Mit csinálhat most szegény? Vajon túlélte a hazautat? Mit haza, az ő hazája itt van! Három napon keresztül bőgtem megállás nélkül. Kipirosodott, dagadt szemekkel jártam dolgozni, az orrom is vörös volt a sok fújástól. Aztán meguntam magam. Ennyire hülye csak nem lehetek, hogy csak bőgök itt megállás nélkül. Vissza kell szereznem Nudlit. Tárcsáztam hát a drávaszentesi ember számát. Valami gyár vette fel, gondolom otthon nem volt telefonja, de őt persze nem tudták a telefonhoz hívni, sőt, nem is dolgozott már ott. Na jó, én ezt nem bírom tovább, o d a  k e l l  m e n n e m! Így történt, hogy egy szép áprilisi délután elkötöttem egy Audi A6-ost a melóhelyemről (én voltam a flottakezelő), és Jennával elindultunk Barcs-Drávaszentesre.

Gondolom a falu népe igencsak elképedt, mikor a hatalmas Audi lefékezett a kocsma előtt, és a fickó után érdeklődött. Vajon mit hihettek? Hogy előkerült valami gazdag rokona? Vagy esetleg érte jöttek a titkosrendőrök? Sose derül már ki … Lényeg, hogy az útbaigazítások alapján megtaláltuk a házat, és megláttuk Nudlit, ahogy egy kutyaól körül szimatol, amihez egy idősebb tacsi volt kötve egy kb. másfél méteres láncra … Jesszus. Kijött a pasi felesége, és mi a bemutatkozás után előadtuk, hogy ötezer forintért visszavásárolnánk a Nudlit. Nem fogadta el a pénzt, de megígértette velem, hogy szerzek nekik egy másik kutyát. Ezt az ígéretemet sajnos nem tartottam be.

A hazaúton Nudli borsót hányt a Jenna gatyájára. Ezt a szokását, mármint a kocsiban hányást, jó darabig nem adta fel. Mi viszont megesküdtünk, hogy soha, senkinek nem adjuk, amíg csak él. Nagyon megkönnyebbültem, hogy visszakaptam őt. Otthon pedig … ahogy meglátták egymást Kiflivel, hosszú perceken keresztül vitustáncot jártak. Nudli úgy kúszott, mint csecsemőkorában, amikor még nem tudott járni, Kifli pedig körbeugrálta, körbenyalogatta örömében. Jó eséllyel ez volt életem legboldogabb pillanata. (Már látom a sajnálkozó tekinteteket, hogy micsoda életem lehet, ha ez volt a legboldogabb pillanata, de ki mondta, hogy normális vagyok?!)

Sajnos erről a sztoriról egyetlen kép sem készült, túlságosan el voltunk foglalva. De hogy ne legyen képtelen ez a történet, íme egy fotó nem sokkal későbbről anyáról és lányáról.

P1070731

Csupa móka és kacagás

A kiskutyák születése után mondhatni fenekestül felfordult az életünk. Kifli szuper maminak bizonyult, mi pedig nem győztünk betelni a kis csöppségekkel. A gondozásuk nem kevés fejtörést és munkát okozott, de ezt bőven kárpótolta az élmény, amit a cseperedésük, fejlődésük nyújtott. Amikor kinyílt a szemük. Amikor kinyílt a fülük. Amikor cukin kúsztak körbe-körbe az elletőládában vagy jóllakottan szunyáltak egymás hegyén-hátán. Amikor először kimásztak az elletőládából. Aztán persze szépen belakták a lakást … Hogy az ilyen kis parányi kutyakölykök milyen elevenek tudnak lenni! A fene se gondolta volna… persze amíg otthon voltunk, öröm volt nézni, ahogy játszanak, birkóznak meg kergetőznek, de valahányszor elmentem dolgozni, folyamatosan azon járt az eszem, hogy vajon épp mit tesznek tönkre. Valljuk be, nem volt éppen egy túl átgondolt terv ez a tacskócsalád-alapítás. Bárkinek bátran ajánlom a dolgot, aki szeretné rekordidő alatt leamortizálni a lakását, vagy épp nem tudja, hogyan szabaduljon meg megunt cuccaitól. Kaptál egy randa albumot az anyósodtól? Felejtsd elöl, míg dolgozni mész, tuti, hogy hazatérvén miszlikbe aprítva találod. Aztán persze sűrű könnyek közt újságolhatod az anyósodnak, hogy mennyire sajnálod, hiszen ez volt a kedvenc albumod. A Náncsi nénitől kapott ízléstelen ágyterítő miatt se aggódj: hamarosan csupa kutyapisi lesz úgyis, és tűhegyes kutyafogacskák rágta lyukak is éktelenkednek majd rajta. Milyen kár érte! Na ja! Persze a kanapét még tudtad volna használni pár évig, de sebaj, úgyis hamar kimegy az ilyesmi a divatból …

Itt látható Béla, Vadász és Mancika, amint épp azon törik a fejüket, hogy hogyan lehetne felfedezni a szobán túli világot.

P1070744

Mondanom sem kell, hamarabb rájöttek, mint szerettem volna.

Itt éppen a kertet fedezik fel a kis cukiságok. (Nudli lesből támadásra készül.)

P1070684

Itt pedig a szomszéddal pózolunk, aki korábban kijelentette, hogy a kutya nem mehet a kertbe …

P1070694

Kéretik nem felnyeríteni pufók arcocskáink láttán! Szögezzük le, a kiskutyák cukik a képen. Azt hiszem mindkettőnkről elmondható, hogy az évek a javunkra dolgoztak. 🙂

Volt tehát itt öröm, móka, s kacagás, de amikor a kölykök már 11 hetesek voltak, és még mindig nem találtunk gazdit nekik (kivéve az egyetlen kant, Bélát, aki Mezőhegyesre került), ráadásul közben kaptam egy állást Budapesten, és vészesen közelgett a költözés napja, már nem volt olyan őszinte a mosoly az arcomon, mint a fenti kerti „tejbetök” fotón a drága szomszéd úrral.

A macska sem menekült:

P1070695

Azért persze azt meg kell jegyeznem, hogy többnyire remekül szórakoztunk a kölykökkel. Órákig tudtuk nézni, ahogy hancúroznak és felfedezik a körülöttük lévő világot. Hatalmasakat játszottunk velük, és azt hiszem, ezekben a napokban nem múlt el nap mosoly nélkül. Kifli hálás is volt nekünk, amikor lefoglaltuk a kis gézengúzokat, és nem őt nyaggatták végre.

Aztán egy szép napon mégiscsak fogtuk magunkat, és kivittük az egész brancsot a pécsi vásárra. Végül sikerült minden kölyköt elajándékozni. Természetesen minden újdonsült gazdi nevét, címét és telefonszámát elkértem, hogy a későbbiekben nyomon tudjam követni a kiskutyák sorsát. Nos, erre később szükség is lett … de erről majd a következő sztoriban mesélek.