Ennyi jutott nekünk Boby kutyussal nagy boldogságban. Amikor két héttel ezelőtt elkapta egy kis hasmenés, semmi komolyra nem gondoltunk. Az ártatlan kis hasmenés azonban egy súlyos, alattomosan fejlődő májdaganat első látható jele volt. Ez a rettenetes betegség sajnos csak akkor mutatta meg magát, amikor már semmit sem lehetett tenni ellene. Boby állapota hihetetlenül gyorsan, szinte percről-percre romlott, nem volt gyógymód, ami segíthetett volna rajta.
A fájdalomról, és az űrről, amit maga után hagyott, most nem írok, legyen elég annyi, hogy a szívem egy újabb darabja került fel a Mennyországba. Most onnan figyel ő engem, és követi minden lépésem, ahogy életében tette. Még a WC-re sem mehettem ki úgy, hogy ne kísért volna el. A fürdőszoba ajtóból nézte, ahogy zuhanyozok, főzött velem a konyhában vagy ücsörgött mellettem a kanapén.
Bár amikor egy 8 éves menhelyi kutyust befogadtam, tudtam, hogy benne van a pakliban, hogy nem lesz sokáig velem, de úgy voltam vele, hogy legalább legyen néhány szép utolsó éve. És Boby bizony nagyon szép utolsó éveket tölthetett együtt velünk, aminek számos pillanatát megörökítettük, így beszéljenek most már helyettem a képek.
Először is, lett neki mindenféle családtagja.
Jött velünk mindenfelé kirándulni.
Felruháztuk.
Rávette a gazdit, hogy szerezzen kutyakozmetikus oklevelet, és még modellt is állt neki a vizsgán. Viszont a fotózáshoz már nem volt türelme, így csak ez a béna kép készülhetett róla. Na nem ő a béna, hanem a beállítás.
Egyébként az összes diplomám közül erre vagyok a legbüszkébb, és Bobynak köszönhetem!
Ég veled drága Boby kutyám, nagyon fogsz hiányozni nekünk!!!
Kérek egy kiskutyát! 