Kifli nagylány lett!


Utazzunk vissza az időben úgy 18 évet. Kifli ekkor még 1 éves sem volt, és boldogan élte mindennapjait lakótelepi kutyaként. Míg a gazdik bandáztak a lakótelepi kutyásokkal, ő bandázott a lakótelepi kutyatársakkal. Sokat sétáltunk, és a kirándulásainkra is rendszeresen magunkkal vittük, amit imádott. Rengeteget labdáztunk vele, a labdaőrületet valamelyik terrier ősétől örökölhette. Képes volt a végkimerülés határáig labdázni, ilyenkor már nem hozta vissza a lasztit, hanem félúton lerogyott egyszerre mind a négy lábáról, és levegő után kapkodott.

Dobd már azt a nyavalyás labdát!!!

Dobd már azt a nyavalyás labdát!!!

A problémák akkor kezdődtek, amikor Kifli nagylány lett, és tüzelni kezdett. Ilyenkor ugyebár nem lehetett elengedni, tehát labdázás kilőve, de ugyanúgy kilőve a bandázás is, belátható okok miatt. Ez volt az a pillanat, amikor elérkezett Jenna szexuális felvilágosításának az ideje is. Mert hát ugyebár valahogyan meg kellett magyarázni neki, hogy miért nem jó játék, ha a hetyke udvarlói a hátára ugrálnak, és miért kell szélsebesen elmenekülni a gazdi nélkül bóklászó kan kutyák elől. No, ezekből aztán nem volt hiány! Úton-útfélen udvarlóba botlottunk, és komoly gondot jelentettek a rövidre szabott egészségügyi séták is. Emlékszem, volt egy különösen kitartó tacsi, aki már kora reggel a lépcsőház előtt szobrozva várt minket, és a kapun sem lehetett kilépni tőle. Sőt, amikor Kifli nélkül indultam munkába (bringával!!!) rajtam is érezte az intenzív feromonok csábító illatát, és bizony igencsak kellett tekernem, hogy végre lerázzam.  Egy alkalommal sajnos piros lámpát kaptam, és ezt kihasználva hősszerelmes tacsi barátunk azonnal meghágta a lábam, a körülöttem munkába igyekvő emberek nem kis derültségére. Egy idő után bottal jártam munkába, sőt, Kiflit is azzal igyekeztünk védelmezni séta közben. Ez a módszer úgy-ahogy bevált, ellentétben a „szagtalanító” spray-vel, amit célzottan az „illatozó” testtájra kellett fújni. Nos, a szagtalanítást a szagelnyomás hatásával óhajtották megoldani a gyártók, azaz igyekeztek olyan penetráns, leginkább a fenyőgyantára emlékeztető anyagot előállítani, amitől Kifli sikítva menekült, amikor csak meglátta a flakont. Nem beszélve a körülötte fulladozó családról. Nem úgy a kanos udvarlók! Gyanta ide, gyanta oda, az ő orrukat ugyan át nem lehet verni! Továbbra is hűségesen követték Kiflit a séták alkalmával, dacolva a könnyfacsaró álcaillatokkal.  Maradt hát a régi jó bot. Ami ugye ilyeténképpen multifunkciós eszközzé avanzsált, tüzelésmentes napokon remek játékszer, tüzeléskor pedig kanriasztó.

A kéjsóvár kanokkal való hősies küzdelem azonban korántsem volt a tüzelés körüli kizárólagos problémánknak nevezhető. A lakáson belül ott voltak a tüzelés szemmel is jól kivehető nyomai, nevezetesen a vérfoltok. Padlón … szőnyegen … ágyon … ágyneműn (jóvanna, igen, Kifli az ágyban aludt!) … széken… fotelon … kanapén … szóval MINDENHOL! Sajnos a csepegtetést megakadályozni hivatott mégolyan szexi tüzelőbugyi (hasonlóképpen a szagtalanítóhoz) sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: Kiflinek ca. 10 másodpercre volt szüksége arra, hogy letépje magáról. Maradt a takarítás és mosás. (Pedig a bugyiba istenbizony még betétet is lehetett tenni! Csak azt nem tudom, hogy hordott-e valaha a Föld a hátán olyan kutyát, amelyik ezt megtűrte magán. Ha igen, azt minden bizonnyal leszedálták …)

Újabb problémát jelentett a tüzelés utáni álvemhesség. Keményre duzzadt emlők, minden kis állat, játék dajkálása, és Kiflinek frankón volt teje! Olyannyira, hogy Szuszit, a 6 hetesen elhozott kiscicánkat (a mamáját baleset érte, ezért kellett ilyen korán elhozni) Kifli simán szoptatta!!! Hálából Szuszi odaült vele az ajtóba, és ahányszor elhaladt az „ellenség” az ajtó előtt, Szuszi együtt nyávogott Kiflivel, míg ő mérgesen ugatott. Kifli pedig kölykeként tekintett Szuszira, etette, tisztogatta, és hagyta, hogy Szuszi macskamód játsszon vele. Mi ebben nagy örömünket leltük, miközben fogalmunk sem volt róla, hogy a sorozatos álvemhesség a későbbiekben az emlődaganat kockázatát megsokszorozza. Valamint arra a logikus következtetésre jutottunk, hogy Kiflit mi sem tenné boldogabbá, ha igazi kiskutyáknak adhatna életet, mert minden vágya az anyaság. No, de akkor mi még vajmi keveset tudtunk a kutyákról, pedig azt hittük, hogy tapasztalt gazdik vagyunk. Az ivartalanításról még hírből sem hallottunk, és ha hallottunk is volna, egészen biztosan valamiféle kegyetlen dolognak, a kutya megcsonkításának tartottuk volna. Akkor természetesen még nem olvashattuk ezt a cikket. Vagy ha valaki egy egész estés videóra vágyik a témában, íme:

Bármennyire érdekfeszítő és információdús is a videó, azért minden elismerésem azoké a gyerekeké és kutyáké, akik ezt csendben végigülték … 🙂

Akit még ez sem elégít ki, az bármely internetes keresőbe vagy akár a YouTube keresőjébe bepötyögheti az “ivartalanítás” címszót, és gigatonnányi információ közt válogathat. A tudományos érdeklődésűek még komplett műtéteket is végignézhetnek.

Mi persze, még a múlt évezredben, bőven az internet kora előtt, mindezeket még nem tudván, amint megtaláltuk a megfelelő „férjet” Kiflinek, akcióba léptünk … de minderről a következő bejegyzésben mesélek majd.

Hozzászólások

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s