Miután beszereztem a pórázt – nagyon szép kis piros vékony bőrpóráz volt -, elvihettem Kiflit sétálni kicsit távolabb is. Emlékeim szerint nagyon szépen jött a pórázon, illetve én mentem utána. Akkoriban a pórázról csak annyit tudtam, hogy arra szolgál, hogy a kutya ne tudjon elszaladni séta közben. Később megtanultam, hogy rendkívül hatékony kommunikációs eszköz, és a kutya megérzi, megtanulja, hogy aki a póráz másik végén van, az mennyire határozott, séta közben ki is a főnök. Egyelőre viszont mentem, amerre Kifli húzott, ő pedig nagyon kíváncsi kiskutya lévén mindenfelé szimatolt, mindent meg akart nézni, így haladásunk korántsem volt egyenes vonalú egyenletes mozgásnak nevezhető.

Út közben többször is meg kellett állnunk, sokan szerették volna megcsodálni a falatka kölyökkutyát, hiszen nagyon cuki volt. Találkoztunk más kutyákkal és gazdikkal is, a háztömb melletti nagy füves terület volt a kutyások által önként kijelölt „kutyafuttató”. Az egyikük lehajolt Kiflihez és elkezdte simogatni, aki azon nyomban a hátára hemperedett. Ekkor a srác megjegyezte, hogy milyen aranyos kislány. „Kislááááány???” – hasított belém az őszinte döbbenet. „Hát ez a fickó sem sokat ért a kutyákhoz …” – szőttem tovább a gondolataimat. Aztán még megkérdezte, hogy beoltattuk-e már, mert addig ugye nem nagyon kellene a többi kutyához odaengednünk. Hmmm. Tőle hallottam először arról, hogy bizony a kölyökkutyának oltásokat kell kapnia különféle betegségek és veszettség ellen is. „Na jó, lehet, hogy a fiú és a lánykutyát nem tudja megkülönböztetni, de az oltásokhoz ért.” – summáztam magamban a történteket, majd hazabattyogtam, és kikerestem a volt osztálytársam számát, aki azóta állatorvos lett.

El is vittem hozzá Kiflit, megvizsgálta, beoltotta, majd baráti áron elkért tőlem egy összeget, már nem emlékszem mennyit, de nekem akkor ez a baráti ár is sok volt. Hát még akkor hogy eltátottam a számat, amikor közölte, hogy akkor ezt a műveletet 2 hét múlva meg kell ismételni. Kezdtem belátni, hogy ez a kutyatartás kissé költségesebb hobby, mintsem az elején gondoltam volna. Végezetül, mivel a srác a grundon azért elbizonytalanított, rákérdeztem a kutya nemére. A válasz legnagyobb elképedésemre a srácot igazolta: Kifliről végképp bebizonyosodott, hogy lány! „És ezt honnan lehet megállapítani?” – tettem fel a kérdést. „Hát onnan”, hangzott a válasz, „hogy ami itt van neki lent a farka alatt, az 5 centivel előrébb lenne a hasa közepén, ha fiú lenne.” Mivel nekem addig csak macskám volt, akiknél sokkal nehezebb kölyökkorban a nem megállapítása, én teljesen a macskás tapasztalataimra hagyatkoztam, amikor Kifliről megállapítottam, hogy kan. Nos, ennyit a biológiai ismereteimről. Pedig a suliban végig ötös voltam bioszból, és az egyik kedvenc tantárgyam volt. Az emésztőenzimeket a mai napig fel tudom sorolni, álmomból felriasztva is, de egy kutyáról nem tudtam megállapítani az ivarát! Hazafelé lelki sebeim nyalogatása közben azon gondolkodtam, milyen jó lett volna, ha annak idején ezt is megtanuljuk. Ha általánosban lett volna néhány óránk az állattartásról, némi alapvető információval, akkor ezeket most nem szegény szerencsétlen Kifli kutyán kellene kikísérleteznem. Aki persze semmit sem vett észre abból, hogy ő kísérleti alany, és olyan vidáman sétált mellettem a pórázon hazafelé, mintha nem is negyed órája bökték volna meg egy félelmetes tűvel. Még azt is eldöntöttem a hazaúton, hogy még egy beruházást teszek: az első adandó alkalommal bemegyek egy könyvesboltba, és veszek egy könyvet a kutyatartásról. Azt is beláttam, hogy ezt talán a kutyavásárlás előtt néhány héttel kellett volna megtennem. Sebaj, tanulni sose késő!

Semmi kétség Kifli nemét illetően