Argó, aki igazából Apolló


Egész héten arra készültem, hogy a hétvégén ellátogatok a Budaörsi Állatmenhelyre. Nézegettem a honlapon a gazdira váró kutyusokat, és ki is választottam néhány aranyosat, akikkel mindenképp meg szerettem volna ismerkedni. Bármennyire is szeretnék egy saját kutyust, be kell látnom, hogy nem lennék jó gazdija a jelenlegi életmódom mellett. Szegénynek 10-11 órára, vagy olykor még akár hosszabb időre is egyedül kellene maradnia a lakásban. Így hát arra a következtetésre jutottam, hogy kutyák iránti vonzalmamat egyelőre hétvégenként, menhelyi kutyusok sétáltatása közben élem ki.

Délelőtt 10 körül indultunk Mariola barátnőmmel a menhelyre, de előbb még beugrottunk a budaörsi Fressnapf áruházba egy zsák tápért, hisz üres kézzel mégsem mehetünk. Amikor megérkeztünk, épp nagyüzem volt: egy anyuka két kisgyerekkel Bambit, a puli-kaukázusi keverék kölyköt szerette volna hazavinni, de “sajnos” Bambi már elkelt. Bár még ott volt a menhelyen, így mi is megcsodálhattuk, de már csak arra várt, hogy új gazdája elvigye. Sokan érkeztek sétáltatni is, így nagy volt a zűrzavar. Míg a menhely dolgozói a sétáltatókat és az érdeklődőket kalauzolták a kutyusok között, addig mi Mariolával körülnéztünk.

Rengeteg cuki kutyus volt a tágas kennelekben, az egyikben 4 veszettül csaholó kis fehér szőrgombolyag cikázott fel-alá, Bolognese vagy Havanese keverékek lehettek, legszívesebben mind a négyet a hónom alá csaptam volna, és már hoztam is volna őket haza. Az általam előre kiszemelt Katikát azonban sehol sem találtam. Később kiderült róla, hogy ideiglenes befogadónál van, mert nemsokára kiskutyái lesznek, és ráadásul nagyon beteg is. 😦

Olyan kutyusokat szerettünk volna sétáltatni, akiket senki sem szokott kiválasztani, így ritkán jutnak ki. Először Rockyt, a diszpláziás ónémet juhászkutyust vittük ki egy rövidebb sétára, mivel nem szabad nagyon terhelni a lábát. Mariola él-hal a német juhászokért, így természetesen a pórázt ő tartotta a kezében. Mielőtt kivittük a menhely körüli hatalmas zöld területre, gondosan lefújták kullancsriasztóval, és már lobogtunk is utána. Mert hát a DP-hez képest óriási vehemenciával indult neki a sétának, annyira örült neki, hogy kiszabadult kicsit a kennelből. A menhelyen kívül hatalmas volt a forgalom, annyian érkeztek ma sétáltatni. Kint volt már a négy apró fehér szőrgombolyag is, akikről kiderült, hogy tulajdonképpen hatan vannak! Csak ketten egy másik kennelben laknak. Kettesével sétáltatták őket az önkéntesek, igazán bohókás, eleven kis kutyusok. Rocky is irtóra élvezte a sétát, minden megszimatolt, lepisilt, és szemmel láthatólag szokásos sétaútjára vezetett bennünket. Amikor pedig elfáradt, magától megfordult, és bevonult a menhelyre. Belegondoltunk, hogy milyen ideális helye lenne egy kertben, nyugodt, barátságos kutyus, a lábai miatt nem nagyon rohangálna össze-vissza, az viszont biztos, hogy a befogadó gazdik örökké hűséges társa lenne. Mi még bírtuk az iramot Mariolával, így jelentkeztünk két újabb kutyusért, a szempont ugyanaz volt, olyan ebeket akartunk, akik ritkán jutnak ki.

A gondozó az egyik hátsó, eldugott kennelhez vezetett bennünket, amelynek épp két lakója volt: egy nagy, maciszerű, bozontos szürke, és egy kisebb, tigriscsíkos, rövid szőrű, kicsit staffos beütésű eb. Egy közös volt bennük: mindketten igen testesek voltak. A kennelük egy nagy kennelen belül volt, azaz egy külső ajtó több kennelhez vezetett, és az egyikben laktak ők. A gondozó mondta, hogy zárjam be magam mögött a külső ajtót, míg kinyitja a belsőt, és rájuk teszi a pórázt. A kisebbik persze kislisszolt, és az örömtől megrészegülten száguldott felém, rám ugrott, kis híján felborított, és úgy üdvözölt, mintha ezer éve nem látott régi jóbarátja lennék. Ő volt Tigris. Tigrist követte egy hatalmas, lehengerlő szőrtömeg, aki így ránézésre 40 kiló, de nem azért, mert olyan nagy, hanem mert olyan széles. Ő is iszonyú barátságosan fogadott, szemmel láthatólag igen örült a rákerülő póráznak, ami a közelgő sétát jelezte. A gondozó azt mondta, hogy ő kissé vehemensen húz, tehát úgy döntöttem, őt én veszem kézbe, Mariola ugyanis túlzottan “együttérző” a kutyákkal, szóval nem az a főnök típus. A vehemens szőrbundát egyelőre Bundinak neveztem el magamban, és amint végigvontatott a kennelek között, komolyan aggódni kezdtem, hogy mi lesz, ha séta közben nem tudom megfékezni. Mint kiderült, neki is van neve, ő Argó. Legalábbis istenbizony így értettem! Most meg, ahogy rákerestem a honlapon, kiderül, hogy Apolló! Sebaj, így se úgy se nagyon hallgatott a nevére, annyira felizgatta a séta. Eleinte húzott rendesen, de meg lehetett fékezni. Látszott rajta, hogy mekkorát szaladna, ha szabadon engedném, és mekkorát lehetne vele labdázni meg hancúrozni, de ezt az első séta alkalmával még nem mertem bevállalni. Nem maradt más hátra, mint loholni előre. Tigris és Apolló is gyönyörűen közlekedtek pórázon, óriási öröm volt velük sétálni. Látszott rajtuk, hogy ők is nagyon élvezik a dolgot, mindent megszaglásztak, szimatoltak ide-oda, húztak-vontak minket előre, de eközben igazán rendesen viselkedtek. Egyszer volt olyan eset, amikor nagyon rángatott volna előre Apolló, és én keményebben rászóltam, mert a póráz rántására nem reagált. Amit ekkor tett, attól földbe gyökerezett a lábam, és bizony belefacsarodott a szívem: egyszerre kiáltottam rá és rántottam hátra a pórázt, ő pedig megijedt, és azonnal a földre feküdt. Bár még kölyökként került a menhelyre, és ennek már lassan 3 éve, de még élénken élhetnek benne a rossz emlékek: a kutyák nem felejtenek. Ettől fogva óvakodtam a hangos szótól, de nem is próbált rángatni többet! Gyönyörűen sétáltak ők ketten, azaz mi négyen, és olyan békés, olyan jó volt minden. Ha megálltunk néha, pl. fotót csinálni, akkor már bújtak is hozzánk, mindketten cuki, bújós kis macik, Tigris ráadásul egy puszigép is! Azért Apolló sem fukarkodik a puszikkal, de ő valahogy jobban vigyáz az emberre, gondolom pontosan tisztában van a méreteivel, és hogy milyen hatással bírna az az emberre, ha olyan hirtelen a nyakába ugrana, ahogy Tigris. Íme egy kép rólunk:

Tigrispuszi :)

Tigrispuszi 🙂

Séta közben azon gondolkodtam, hogy a jövő héten is eljövök, és megint kiviszem őket, és azután is, és ha már megszoktuk egy kicsit egymást, akkor talán már el is tudom engedni őket, és egy kicsit labdázhatunk is! A gondolat felvillanyozott! Igazán Apolló az, aki teljesen belopta magát a szívembe, a maga visszafogott, de határozott kedvességével, életörömével, igazán megérdemelné, hogy az első pár kennelben lehúzott esztendő után gazdis kutyus legyen ő is! Olyan jó lenne, ha mire legközelebb mennék, már nem is lenne a menhelyen!!! Persze tudom, hogy erre nincs sok esély, ha már ilyen régóta ott van, de hátha. Ha pedig még sokáig ott lesz, én akkor is menni fogok hozzájuk, talán egyszer kirándulni is elviszem őket, hisz jön a nyár, jön a jó idő.

Két új haverom

Két új haverom

És itt egy kép Marioláról és Tigrisről is, sajnos Apolló eléggé rángatott, így csak ennyire tellett:

Tigris és Mariola

Tigris és Mariola

Tigris kicsit elbújt, illetve inkább csak ment volna tovább előre, és nem értette, hogy miért állt meg Mariola olyan hirtelen. Aztán persze, hála Apolló vehemenciájának, hamar utolértük őket.

Nagyon klasszat sétáltunk így együtt, és el is határoztuk, hogy jövő héten is megyünk! Mariola Rockyért van odáig, én pedig beleszerettem Apollóba. Persze Tigrist is csípem, és a világért sem hagynánk otthon a következő sétáról.

Apolló

Apolló

Hozzászólások

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s