Hónap: 2014. április

Bioszból bukta

Miután beszereztem a pórázt – nagyon szép kis piros vékony bőrpóráz volt -, elvihettem Kiflit sétálni kicsit távolabb is. Emlékeim szerint nagyon szépen jött a pórázon, illetve én mentem utána. Akkoriban a pórázról csak annyit tudtam, hogy arra szolgál, hogy a kutya ne tudjon elszaladni séta közben. Később megtanultam, hogy rendkívül hatékony kommunikációs eszköz, és a kutya megérzi, megtanulja, hogy aki a póráz másik végén van, az mennyire határozott, séta közben ki is a főnök. Egyelőre viszont mentem, amerre Kifli húzott, ő pedig nagyon kíváncsi kiskutya lévén mindenfelé szimatolt, mindent meg akart nézni, így haladásunk korántsem volt egyenes vonalú egyenletes mozgásnak nevezhető.

Út közben többször is meg kellett állnunk, sokan szerették volna megcsodálni a falatka kölyökkutyát, hiszen nagyon cuki volt. Találkoztunk más kutyákkal és gazdikkal is, a háztömb melletti nagy füves terület volt a kutyások által önként kijelölt „kutyafuttató”. Az egyikük lehajolt Kiflihez és elkezdte simogatni, aki azon nyomban a hátára hemperedett. Ekkor a srác megjegyezte, hogy milyen aranyos kislány. „Kislááááány???” – hasított belém az őszinte döbbenet. „Hát ez a fickó sem sokat ért a kutyákhoz …” – szőttem tovább a gondolataimat. Aztán még megkérdezte, hogy beoltattuk-e már, mert addig ugye nem nagyon kellene a többi kutyához odaengednünk. Hmmm. Tőle hallottam először arról, hogy bizony a kölyökkutyának oltásokat kell kapnia különféle betegségek és veszettség ellen is. „Na jó, lehet, hogy a fiú és a lánykutyát nem tudja megkülönböztetni, de az oltásokhoz ért.” – summáztam magamban a történteket, majd hazabattyogtam, és kikerestem a volt osztálytársam számát, aki azóta állatorvos lett.

El is vittem hozzá Kiflit, megvizsgálta, beoltotta, majd baráti áron elkért tőlem egy összeget, már nem emlékszem mennyit, de nekem akkor ez a baráti ár is sok volt. Hát még akkor hogy eltátottam a számat, amikor közölte, hogy akkor ezt a műveletet 2 hét múlva meg kell ismételni. Kezdtem belátni, hogy ez a kutyatartás kissé költségesebb hobby, mintsem az elején gondoltam volna. Végezetül, mivel a srác a grundon azért elbizonytalanított, rákérdeztem a kutya nemére. A válasz legnagyobb elképedésemre a srácot igazolta: Kifliről végképp bebizonyosodott, hogy lány! „És ezt honnan lehet megállapítani?” – tettem fel a kérdést. „Hát onnan”, hangzott a válasz, „hogy ami itt van neki lent a farka alatt, az 5 centivel előrébb lenne a hasa közepén, ha fiú lenne.” Mivel nekem addig csak macskám volt, akiknél sokkal nehezebb kölyökkorban a nem megállapítása, én teljesen a macskás tapasztalataimra hagyatkoztam, amikor Kifliről megállapítottam, hogy kan. Nos, ennyit a biológiai ismereteimről. Pedig a suliban végig ötös voltam bioszból, és az egyik kedvenc tantárgyam volt. Az emésztőenzimeket a mai napig fel tudom sorolni, álmomból felriasztva is, de egy kutyáról nem tudtam megállapítani az ivarát! Hazafelé lelki sebeim nyalogatása közben azon gondolkodtam, milyen jó lett volna, ha annak idején ezt is megtanuljuk. Ha általánosban lett volna néhány óránk az állattartásról, némi alapvető információval, akkor ezeket most nem szegény szerencsétlen Kifli kutyán kellene kikísérleteznem. Aki persze semmit sem vett észre abból, hogy ő kísérleti alany, és olyan vidáman sétált mellettem a pórázon hazafelé, mintha nem is negyed órája bökték volna meg egy félelmetes tűvel. Még azt is eldöntöttem a hazaúton, hogy még egy beruházást teszek: az első adandó alkalommal bemegyek egy könyvesboltba, és veszek egy könyvet a kutyatartásról. Azt is beláttam, hogy ezt talán a kutyavásárlás előtt néhány héttel kellett volna megtennem. Sebaj, tanulni sose késő!

 

Semmi kétség Kifli nemét illetően

Semmi kétség Kifli nemét illetően

Mit eszik a kutya?

Ezzel a bejegyzéssel nem táplálási tanácsokat szeretnék adni, inkább azt szeretném megmutatni, hogy minden kutyás kezdi valahol, és hát valljuk be, én elég mélyről indultam. Szegény Kifli, kész csoda, hogy túlélte a mazsola gazdi bénázásait. Ez persze nem csak az etetésre vonatkozik, de haladjunk sorjában.

Mielőtt Kifli kutyát hazavittük volna, rengeteget tanulmányoztuk a különböző kutyafajtákat, viszont egyetlen könyvet sem olvastunk el a kutyatartásról. Mivel előtte már volt macskám meg hörcsögöm, sőt papagájom is, és még egy rezes futrinkát is tartottam egy darabig egy dunsztosüvegben, azt gondoltam, eleget tudok az állattartásról. Például a rezes futrinkának az alattunk lévő Mini Zoo nevű kisállat-kereskedésben vásároltam horgászok által csalinak használt kukacot, de szegény nem sokáig húzta.
Aztán, amikor Kiflit hazavittük, rájöttem, hogy elég sok mindent nem gondoltam át kellőképpen, az egyik ilyen például az etetés. Az még csak hagyján, hogy tejjel kicsalogattuk az ágy alól, de vajon mi mást adjunk egy 3 hónapos kölyökkutyának? Már nem emlékszem milyen koszton vészeltük át a vasárnapot, mindenesetre másnap sürgősen megérdeklődtem egyik kutyatartó ismerősömtől, hogy mit is adjak neki enni. A válasz banálisan egyszerű volt: kölyöktápot! Ahh, hogy én erre nem gondoltam! Addigi szűk 30 évemet leéltem úgy, hogy tudomást sem vettem a kutyatápok létezéséről. Bevásárlásaim során vakon mentem el az állatos részleg mellett, és úgy gondoltam, hogy a kutyák csakis konyhai maradékot és csontot esznek. Mi mást?!
Így hát felkerekedtem, és a fent említett Mini Zoo felé vettem az irányt, annál is inkább, mert az eddigi séták során be kellett látnom, legjobb, ha azonnal beszerzek egy pórázt és egy nyakörvet is. Fizetésem utolsó morzsáit összekapargatva beszereztem e legszükségesebb kellékeket, és boldogan vonultam haza.

Mini-Zoo

Mini-Zoo

Amíg suliba jártam, itt laktunk, ebben a házban, pont az üzlet fölött, a második emeleten. Egy időben egy kígyót is tartottak a kirakatban, és sokszor gondoltam rá, hogy mi lenne, ha egy szép napon kiszabadulna, és felkúszna hozzánk … ilyenkor hálát adtam az égnek, hogy nem a földszinten lakunk.  (A kép forrása)

Kifli ettől fogva egy darabig kölyöktápon élt, majd később áttértünk a felnőtt kutyáknak való tápra. Viszonylag hamar felfedeztem a szupermarketek kutyás részlegét és az általam még megfizethető olcsóbb tápokat. Gondosan ügyeltem rá, hogy mindig legyen előtte kaja és friss víz, így a mi kis Kiflink egy idő után egy jól megkelt veknire kezdett leginkább hasonlítani.

Aki ágyba kapja a vacsit, hamar elhízik

Aki ágyba kapja a vacsit, hamar elhízik

Néha vettünk neki „kutyaszalámit”, amiben fogalmam sincs mi minden lehetett, de egy biztos: Kifli olyanokat pukizott tőle, hogy lehetetlen volt egy szobában megmaradni vele. Egyszer ezt a műveletet egy kirándulásra igyekezvén, barátaim kispolskijában adta elő télvíz idején, és kutya hideg ide vagy oda, vagy 10 percig cuftig letekert ablakokkal száguldottunk úti célunk felé. Kifli persze közben vidáman dugta ki a fejét az ablakon és harapta a hideg levegőt.
Azóta persze sokkal tudatosabban etetjük a kutyáinkat. Megtanultuk, hogy ha minőségi táppal etetjük őket, akkor megkapnak minden számukra szükséges tápanyagot és vitamint, és nem kell semmi mást adni nekik. Persze sokat segített ebben, hogy időközben állást változtattam, és az új fizum lehetővé tette számomra, hogy megvegyem ezeket a jóval drágább minőségi tápokat. Örültem ugyan annak, hogy Kiflire milyen olcsón tettünk szert, de arra már álmomban sem gondoltam volna, hogy már az első napon a vételárának a tízszeresét kell ráköltenem. Pedig ekkor még csak kommersz kaját és pórázt vettem neki! Bővebb infokat a kutyák táplálásáról bárhol lelhettek az interneten, mint például itt. Egyébként, amikor áttértünk a jobb minőségű táppal való etetésre, Kifli legundorítóbb szokása fokozatosan megszűnt. Ez pedig (és most a gyengébb idegzetűek gyorsan ugorják át a következő bekezdést) az emberi ürülékevés volt. Ki hinné, hogy a nagyvárosok utcáin, parkok bokraiban az élelmes, jó szimatú eb könnyűszerrel talál emberi ürüléket. Sosem felejtem azokat a pillanatokat, amikor pl. a Margitszigeten eldobtam Kiflinek a lasztit, ő pedig otthagyta, és szélsebesen tűnt el egy közeli bokorban, ugyanis szimatot fogott. Hiába ordibáltam ki a tüdőmet is válogatott szitkokkal elegyített hívó szavakat küldvén utána, Kifli csak a lakoma után jelent meg bűzlő leheletet árasztva magából, mi pedig öklendezve csatoltuk rá a pórázt, hogy azonnal hazainduljunk egy jó kiadós szájzuhanyért. Aztán olvastam valahol a neten, hogy ez a rossz szokás valamilyen ásványi anyag hiányára vezethető vissza, amit a kutya a táplálékából nem kap meg, és kutyáknak való Béres Minera cseppeket javasoltak rá. Egy biztos: amint elkezdtük a minőségi táppal való etetést, a probléma végleg megszűnt.
Azért néhanapján házikoszttal is megörvendeztettük a kutyáinkat, főtt rizs, főtt hús, zöldségek, a virsli pedig remek jutalomfalatnak bizonyult, óriási motivációt adott nekik az agility edzéseken. Gulyás kutyánk pl. annyira imádja a virslit, hogy minden szülinapjára virslitortát kap. Nudli kutyám a nyers zöldséget imádta, ahogy meghallotta főzés közben a zöldségaprítás jellegzetes „hersegését”, már jött is hangosan kunyerálni. A nyers sárgarépa igazi csemege volt számára, lehetséges, hogy előző életében ló volt? 🙂
Néha kaptak főtt csirkenyakat vagy far-hátat, csöves csontot azonban nem, mert arról horror sztorikat hallottunk. A csont adásáról egyébként igencsak megoszlanak a vélemények, tulajdonképpen a kutya megvan csont nélkül is, hiszen a tápban minden benne van, amire szüksége van. Rágnia azonban kell, hogy a fogai tisztuljanak, de erre meg ott vannak a boltban kapható különféle fogtisztító rágcsák. Csont ide, csont oda, a mi kutyáink imádták, amikor főtt csirkenyak vagy far-hát volt vacsira. A levébe répát is főztünk, és azt is megkapták rizzsel vagy kenyérrel körítve.

A csont tisztítja a fogakat

A csont tisztítja a fogakat

De vajon mi a címben feltett kérdésre a válasz? Mit eszik a kutya? Tapasztalatom szerint szinte bármit, amihez hozzájut. Bilbó kutyánk például egyszer egészben kikakilt egy sízoknit!!!! Fene a gusztusát! 🙂

Argó, aki igazából Apolló

Egész héten arra készültem, hogy a hétvégén ellátogatok a Budaörsi Állatmenhelyre. Nézegettem a honlapon a gazdira váró kutyusokat, és ki is választottam néhány aranyosat, akikkel mindenképp meg szerettem volna ismerkedni. Bármennyire is szeretnék egy saját kutyust, be kell látnom, hogy nem lennék jó gazdija a jelenlegi életmódom mellett. Szegénynek 10-11 órára, vagy olykor még akár hosszabb időre is egyedül kellene maradnia a lakásban. Így hát arra a következtetésre jutottam, hogy kutyák iránti vonzalmamat egyelőre hétvégenként, menhelyi kutyusok sétáltatása közben élem ki.

Délelőtt 10 körül indultunk Mariola barátnőmmel a menhelyre, de előbb még beugrottunk a budaörsi Fressnapf áruházba egy zsák tápért, hisz üres kézzel mégsem mehetünk. Amikor megérkeztünk, épp nagyüzem volt: egy anyuka két kisgyerekkel Bambit, a puli-kaukázusi keverék kölyköt szerette volna hazavinni, de “sajnos” Bambi már elkelt. Bár még ott volt a menhelyen, így mi is megcsodálhattuk, de már csak arra várt, hogy új gazdája elvigye. Sokan érkeztek sétáltatni is, így nagy volt a zűrzavar. Míg a menhely dolgozói a sétáltatókat és az érdeklődőket kalauzolták a kutyusok között, addig mi Mariolával körülnéztünk.

Rengeteg cuki kutyus volt a tágas kennelekben, az egyikben 4 veszettül csaholó kis fehér szőrgombolyag cikázott fel-alá, Bolognese vagy Havanese keverékek lehettek, legszívesebben mind a négyet a hónom alá csaptam volna, és már hoztam is volna őket haza. Az általam előre kiszemelt Katikát azonban sehol sem találtam. Később kiderült róla, hogy ideiglenes befogadónál van, mert nemsokára kiskutyái lesznek, és ráadásul nagyon beteg is. 😦

Olyan kutyusokat szerettünk volna sétáltatni, akiket senki sem szokott kiválasztani, így ritkán jutnak ki. Először Rockyt, a diszpláziás ónémet juhászkutyust vittük ki egy rövidebb sétára, mivel nem szabad nagyon terhelni a lábát. Mariola él-hal a német juhászokért, így természetesen a pórázt ő tartotta a kezében. Mielőtt kivittük a menhely körüli hatalmas zöld területre, gondosan lefújták kullancsriasztóval, és már lobogtunk is utána. Mert hát a DP-hez képest óriási vehemenciával indult neki a sétának, annyira örült neki, hogy kiszabadult kicsit a kennelből. A menhelyen kívül hatalmas volt a forgalom, annyian érkeztek ma sétáltatni. Kint volt már a négy apró fehér szőrgombolyag is, akikről kiderült, hogy tulajdonképpen hatan vannak! Csak ketten egy másik kennelben laknak. Kettesével sétáltatták őket az önkéntesek, igazán bohókás, eleven kis kutyusok. Rocky is irtóra élvezte a sétát, minden megszimatolt, lepisilt, és szemmel láthatólag szokásos sétaútjára vezetett bennünket. Amikor pedig elfáradt, magától megfordult, és bevonult a menhelyre. Belegondoltunk, hogy milyen ideális helye lenne egy kertben, nyugodt, barátságos kutyus, a lábai miatt nem nagyon rohangálna össze-vissza, az viszont biztos, hogy a befogadó gazdik örökké hűséges társa lenne. Mi még bírtuk az iramot Mariolával, így jelentkeztünk két újabb kutyusért, a szempont ugyanaz volt, olyan ebeket akartunk, akik ritkán jutnak ki.

A gondozó az egyik hátsó, eldugott kennelhez vezetett bennünket, amelynek épp két lakója volt: egy nagy, maciszerű, bozontos szürke, és egy kisebb, tigriscsíkos, rövid szőrű, kicsit staffos beütésű eb. Egy közös volt bennük: mindketten igen testesek voltak. A kennelük egy nagy kennelen belül volt, azaz egy külső ajtó több kennelhez vezetett, és az egyikben laktak ők. A gondozó mondta, hogy zárjam be magam mögött a külső ajtót, míg kinyitja a belsőt, és rájuk teszi a pórázt. A kisebbik persze kislisszolt, és az örömtől megrészegülten száguldott felém, rám ugrott, kis híján felborított, és úgy üdvözölt, mintha ezer éve nem látott régi jóbarátja lennék. Ő volt Tigris. Tigrist követte egy hatalmas, lehengerlő szőrtömeg, aki így ránézésre 40 kiló, de nem azért, mert olyan nagy, hanem mert olyan széles. Ő is iszonyú barátságosan fogadott, szemmel láthatólag igen örült a rákerülő póráznak, ami a közelgő sétát jelezte. A gondozó azt mondta, hogy ő kissé vehemensen húz, tehát úgy döntöttem, őt én veszem kézbe, Mariola ugyanis túlzottan “együttérző” a kutyákkal, szóval nem az a főnök típus. A vehemens szőrbundát egyelőre Bundinak neveztem el magamban, és amint végigvontatott a kennelek között, komolyan aggódni kezdtem, hogy mi lesz, ha séta közben nem tudom megfékezni. Mint kiderült, neki is van neve, ő Argó. Legalábbis istenbizony így értettem! Most meg, ahogy rákerestem a honlapon, kiderül, hogy Apolló! Sebaj, így se úgy se nagyon hallgatott a nevére, annyira felizgatta a séta. Eleinte húzott rendesen, de meg lehetett fékezni. Látszott rajta, hogy mekkorát szaladna, ha szabadon engedném, és mekkorát lehetne vele labdázni meg hancúrozni, de ezt az első séta alkalmával még nem mertem bevállalni. Nem maradt más hátra, mint loholni előre. Tigris és Apolló is gyönyörűen közlekedtek pórázon, óriási öröm volt velük sétálni. Látszott rajtuk, hogy ők is nagyon élvezik a dolgot, mindent megszaglásztak, szimatoltak ide-oda, húztak-vontak minket előre, de eközben igazán rendesen viselkedtek. Egyszer volt olyan eset, amikor nagyon rángatott volna előre Apolló, és én keményebben rászóltam, mert a póráz rántására nem reagált. Amit ekkor tett, attól földbe gyökerezett a lábam, és bizony belefacsarodott a szívem: egyszerre kiáltottam rá és rántottam hátra a pórázt, ő pedig megijedt, és azonnal a földre feküdt. Bár még kölyökként került a menhelyre, és ennek már lassan 3 éve, de még élénken élhetnek benne a rossz emlékek: a kutyák nem felejtenek. Ettől fogva óvakodtam a hangos szótól, de nem is próbált rángatni többet! Gyönyörűen sétáltak ők ketten, azaz mi négyen, és olyan békés, olyan jó volt minden. Ha megálltunk néha, pl. fotót csinálni, akkor már bújtak is hozzánk, mindketten cuki, bújós kis macik, Tigris ráadásul egy puszigép is! Azért Apolló sem fukarkodik a puszikkal, de ő valahogy jobban vigyáz az emberre, gondolom pontosan tisztában van a méreteivel, és hogy milyen hatással bírna az az emberre, ha olyan hirtelen a nyakába ugrana, ahogy Tigris. Íme egy kép rólunk:

Tigrispuszi :)

Tigrispuszi 🙂

Séta közben azon gondolkodtam, hogy a jövő héten is eljövök, és megint kiviszem őket, és azután is, és ha már megszoktuk egy kicsit egymást, akkor talán már el is tudom engedni őket, és egy kicsit labdázhatunk is! A gondolat felvillanyozott! Igazán Apolló az, aki teljesen belopta magát a szívembe, a maga visszafogott, de határozott kedvességével, életörömével, igazán megérdemelné, hogy az első pár kennelben lehúzott esztendő után gazdis kutyus legyen ő is! Olyan jó lenne, ha mire legközelebb mennék, már nem is lenne a menhelyen!!! Persze tudom, hogy erre nincs sok esély, ha már ilyen régóta ott van, de hátha. Ha pedig még sokáig ott lesz, én akkor is menni fogok hozzájuk, talán egyszer kirándulni is elviszem őket, hisz jön a nyár, jön a jó idő.

Két új haverom

Két új haverom

És itt egy kép Marioláról és Tigrisről is, sajnos Apolló eléggé rángatott, így csak ennyire tellett:

Tigris és Mariola

Tigris és Mariola

Tigris kicsit elbújt, illetve inkább csak ment volna tovább előre, és nem értette, hogy miért állt meg Mariola olyan hirtelen. Aztán persze, hála Apolló vehemenciájának, hamar utolértük őket.

Nagyon klasszat sétáltunk így együtt, és el is határoztuk, hogy jövő héten is megyünk! Mariola Rockyért van odáig, én pedig beleszerettem Apollóba. Persze Tigrist is csípem, és a világért sem hagynánk otthon a következő sétáról.

Apolló

Apolló

Kutya a lakásban!

Régóta nem folytattam a történetet, de jó okom volt rá. Erről majd később írok, most azonban legelőször is bemutatom, hogy milyen is volt anno a szobám, no meg találkozhattok Döncikével vagy Mancikával, az egyik aranyhörcsögömmel.

Image

Itt pedig Xéniát, a sziámi cicámat láthatjátok néhány fotón:

ImageImageImage

Az utolsó képet igazán csak a poén kedvéért tettem be, biztosíthatlak benneteket, hogy ez a hajviselet már a nyolcvanas években sem volt divat … 🙂

Szóval, hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, ott tartottam a múltkor, hogy hazahoztuk Kifli kutyát. A lakásba érve kicsomagoltam a kabátomból, és elengedtem. Erre ő uzsgyi be az ágy alá. Hogyan is kellene kicsalogatni? A tej jó ötletnek tűnt, és mondhatom, Kifli kutya közös életünk már eme igen korai szakaszában bebizonyította, hogy kajával istenien motiválható. Először csak egy megszeppent orrocska bukkant elő az ágy alól, a levegőbe szimatolt párat, majd megjelent az egész aprócska zsemleszínű lény, és még a farkát is csóválta! Majd teljes boldogsággal lefetyelni kezdte a tejet, miután visszavonult az ágy alá. Nem is volt ez olyan nagy baj, hisz nekünk jelenésünk volt az Anyukámnál (aki anno olyan “kegyetlen” módon a fent látható cicával ajándékozott meg), és hát ő nemrégiben kijelentette, hogy ha nekünk kutyánk lesz, akkor ő bizony be nem teszi többet hozzánk a lábát. Evidens volt, hogy a kutyát hozzá nem vihetjük át. Így hát Kifli kutya otthon maradt, az ágy alatt. A biztonság kedvéért rázártuk a szobaajtót, mert azt jó érzékkel sejtettem, hogy lesz egy kis átrendezés a lakásban …

Ebéd megvolt. Anyukának bevallottuk a bűnünket, ő a várakozásunknak megfelelően elképedt, majd magára hagytuk nem éppen rózsás gondolataival, és loholtunk haza Kiflihez. Már a lakásajtóban sejtettük, hogy nem lesz jó vége a sztorinak, mert hangos kiskutyanyüszítés fogadott bennünket. Atyaég, gondoltam, hová szorult be, honnan esett le, melyik testrészét törte el, zúzta meg, vágta el, stb.? Nos, mint kiderült, csak kapart egy kisebb lyukat a padlószőnyegre, mert megpróbálta kiásni magát az ajtó alatt (kotorékeb!), de persze miután nem sikerült átásni magát a panelen, hangos sírásra fakadt, mert ott hagytuk őt bezárva. A szomszédok nagy örömére ezt a jó szokását még hetekig megtartotta, mire megszokta szegény, hogy egyedül marad, míg én dolgozom és Jenna suliban van. A felső szomszédunk közölte velem, hogy amit művelünk, az állatkínzás, és olyan tekintettel mért végig, hogy lelki szemeim előtt már láttam, ahogy a  kivonuló állatvédők először kimentik Kiflit a tömlöcéből, majd bilincsbe verve visznek el engem ki tudja hová, talán hogy eddig éheztetett szerencsétlen sorsú ebek elé vessenek! Kivert a víz. Leültem Kifli kutya elé, és szépen elmagyaráztam neki, hogy az nem járja, hogy ennyit vonyít, amikor mi etetjük, sétáltatjuk, simogatjuk, labdázunk vele, szóval legyen kedves jó modort tanulni, mert ez itten egy panellakás, papírvékony falakkal (ezt nem vette be, lásd fentebb, ásási próbálkozások), és a szomszédok elvitetik valami szörnyűséges helyre, ha nem marad csöndben. Kifli kutya értelmi képességei már e zsenge ifjúkorában megmutatkoztak, mert a vonyítást abbahagyta. Új szokást vett fel: amint kitettük a lábunkat az ajtón, egy szép kövér “csokiparányt” helyezett el a szőnyegen hálája jeléül. Nem használt se szitokszó, se fejleüvöltés, sem fejbekólintás az összetekert újságpapírral, mely utóbbi módszert egy sebtiben beszerzett kutyatartási kézikönyvből sajátítottam el, Kifli kutya azon a véleményen volt, hogy ha mi őt otthon hagyjuk, akkor nekünk se legyen jobb!

Hű, de már annyit írtam, hogy ideje beszúrnom néhány képet a korai időszakból. Így nézett ki KIfli kutya kicsinek, amint legeslegjobb barátjával, Jennával játszott az udvaron. Jó, itt már kissé nagyobbacska, de még mindig kölyök. Sajna korábbi kép nincs.

Image

Szerelem:

Image

Egyébként a munkamegosztás a következő volt. Jenna, a kutya gazdija, rengeteget játszott Kiflivel, mondhatni ő volt a szórakoztatásáért felelős családtag, az én reszortom a sétáltatás és az etetés volt. Játszott vele mindenfélét, pl. szánhúzósat, amikor is egy széket kötött valahogy mögé, és azt kellett elhúznia. 🙂 Aztán volt Kifli kutyának ellenőrző könyve is, magatartás, szorgalom, meg tudom is én már, hogy miféle jegyekkel. Kifli kutya igen változóan teljesített.

A legjobb mégis a fürdetés volt! Egyik nap jövök haza a munkából, és ilyenkor mindig jeleztem a kaputelefonon, és Jenna már ajtót nyitott, mire az ajtóhoz értem (földszinten laktunk). Most meg csak álltam ott, az ajtó meg csak nem nyílik. Előhalásztam a kulcsom, és kinyitottam magam. A következő látvány fogadott: a fürdőszobában a mosdókagylóban egy törülközőbe bugyolálva ült Kifli kutya, megszeppent, segélykérő tekintettel nézve rám. Jenna egy szál bugyiban épp próbálta szárazra törölni. A következő pillantásom a földre esett, ahol több váltás vizes ruha volt elszórva szerte a lakásban. A szobában a bicikli feldőlve, a váz által behatárolt terület mértani közepén egy hatalmas kupac … hmmm… csokiparány! Később a kádba is betekintettem, melyben egy fakanál hevert, ki tudja miért … Miután alábbhagyott a zokogógörcsöm, felgöngyölítettem a történteket. Jenna megfürdette Kiflit, aki természetesen rettenetesen tiltakozott e művelet ellen. Nem volt ínyére az AMO szappan, amellyel Jenna alaposan lecsutakolta. Itt derült fény arra is, hogy a fakanál mi célt szolgált. Jenna azt dugta a szájába, hogy ha valamit harapni akar, akkor azt harapja, ne a kezét. 🙂 Okos lány, az eszét egész biztos tőlem örökölte! Fürdés után fogmosás következett, fogkefével és fogkrémmel, ahogy kell. Kifli valószínűleg már korán beletörődhetett sorsába, mert sem a fakanál, sem a fogkefe nem szenvedett sérüléseket. Azért elég jól vette az akadályokat, én már annál kevésbé. A romokban heverő lakás látványa (később egy újabb csokiparány és egy tócsa is előkerült valamelyik vizes ruhakupac alól) lassan egy elhatározást kezdett érlelni bennem … valószínűleg jobb lenne Kiflinek is, ha falusi rokonaink házát őrizhetné … micsoda szerencse, hogy falusi rokonunknak egyáltalán nem ez volt a véleménye a dologról, így Kifli nálunk ragadt, mi pedig elindultunk a kutyás élet göröngyös útján. További göröngyök a következő epizódokban, addig is még egy korai Kiflis kép.

 

Image

Ezen pont fára mászni tanul, gondolom ez a teljesítmény megért egy csillagos ötöst az ellenőrzőben. Ja, és mielőtt elfelejtem: egy idő után úgy ítéltük meg, Kifli már tud annyira viselkedni, hogy meglátogathatjuk Anyukámat, aki ugyebár azt mondta, hogy nem is jön hozzánk többet. Mit gondoltok, mit szólt, amikor betoppantunk? Első dolga volt, hogy adjon neki egy darab csirkebőrt, amit sebtiben lerántott az épp akkor kifőtt csirkemellről. Szerintetek ki lett ettől fogva Kifli kutya kedvence???