Két év és egy pici

Ennyi jutott nekünk Boby kutyussal nagy boldogságban. Amikor két héttel ezelőtt elkapta egy kis hasmenés, semmi komolyra nem gondoltunk. Az ártatlan kis hasmenés azonban egy súlyos, alattomosan fejlődő májdaganat első látható jele volt. Ez a rettenetes betegség sajnos csak akkor mutatta meg magát, amikor már semmit sem lehetett tenni ellene. Boby állapota hihetetlenül gyorsan, szinte percről-percre romlott, nem volt gyógymód, ami segíthetett volna rajta.

A fájdalomról, és az űrről, amit maga után hagyott, most nem írok, legyen elég annyi, hogy a szívem egy újabb darabja került fel a Mennyországba. Most onnan figyel ő engem, és követi minden lépésem, ahogy életében tette. Még a WC-re sem mehettem ki úgy, hogy ne kísért volna el. A fürdőszoba ajtóból nézte, ahogy zuhanyozok, főzött velem a konyhában vagy ücsörgött mellettem a kanapén.

Bár amikor egy 8 éves menhelyi kutyust befogadtam, tudtam, hogy benne van a pakliban, hogy nem lesz sokáig velem, de úgy voltam vele, hogy legalább legyen néhány szép utolsó éve. És Boby bizony nagyon szép utolsó éveket tölthetett együtt velünk, aminek számos pillanatát megörökítettük, így beszéljenek most már helyettem a képek.

Először is, lett neki mindenféle családtagja.

Bobesz kezdi élvezni …

Jött velünk mindenfelé kirándulni.

Barátok

Felruháztuk.

Rávette a gazdit, hogy szerezzen kutyakozmetikus oklevelet, és még modellt is állt neki a vizsgán. Viszont a fotózáshoz már nem volt türelme, így csak ez a béna kép készülhetett róla. Na nem ő a béna, hanem a beállítás.

Egyébként az összes diplomám közül erre vagyok a legbüszkébb, és Bobynak köszönhetem!

Ég veled drága Boby kutyám, nagyon fogsz hiányozni nekünk!!!

Évforduló

Ma két éve, hogy Boby hozzám költözött. Ebből az alkalomból megtöröm a hosszú csendet, és írok egy kicsit. Természetesen Bobyról, és hogy mi is történt velünk ez alatt a két év alatt.

Bobyt igazából csak véletlen hoztam haza, mivel nem őt néztem ki magamnak a menhelyen. De – mint azt már a Bobyt bemutató oldalon is írtam – a kiszemelt kutyus túlságosan rettegett mindentől, ennek következtében harapott is, így nem is adták ki. Arra egy fél órás sikertelen ismerkedési kísérlet alatt rájöttem, hogy lehetetlen lenne naponta több órára kijárnom Vácra, hogy megpróbáljam elnyerni a bizalmát. Kivittem hát Bobyt egy próbakörre. Amikor rá akartam csatolni a nyakörvet, azonnal hanyatt vágta magát, jelezve, hogy megadta magát, és ne bántsam. Ennél többet egy percig sem ellenkezett, és amikor már rajta volt a póráz, nagyon vidáman jött ki velem kicsit sétálni. Séta közben egy csomó füvet legelt, és hát bizony hasmenése is volt … Viszont ez cseppet sem zavarta abban, hogy irtó vidáman csóválja a farkát, és össze-vissza szimatoljon. Szemmel láthatólag iszonyatosan élvezte, hogy kint lehet. Hát lett volna szívem visszarakni a kennelbe?!? Dehogyis! Közöltem a hölggyel, aki összeismertetett minket, hogy hát akkor vinném is. Némi adminisztráció után már tuszkoltam is be a kocsiba a hátsó ülésre, ahová nem nagyon akart beszállni, és az úton végig nagyon izgatott volt, egyfolytában állt vagy ült és lihegett. Kivéve amikor kirakta a nemrégiben lelegelt fűcsomót …

Amúgy így nézett ki Boby a menhelyen, ahová 2012 év vége felé került be, immáron másodszor. (A képek a menhely oldaláról származnak)

Annyit tudtam meg még róla, hogy a gazdája azért adta le 8 évesen, hogy altassák el, mert túl öreg … szerencsére a menhelyen ilyesmit nem tesznek, hanem keresnek új gazdit, aki szerint még nem öreg egy 8 éves kutyus. Az előző gazdája egyébként 2 évvel azelőtt vitte el ugyaninnen, hogy azelőtt mi lehetett a sorsa, arról nem tudok semmit.

Amikor hazaértünk, máris kiderült róla, hogy nem volt bejárása a házba, ugyanis lecövekelt a bejárati ajtó előtt, és nem volt hajlandó bejönni. Amikor be akartam vonszolni, újra hanyatt vágta magát, és könyörgött, hogy ne bántsam. Ezt még jópárszor előadta, ha valamilyen hirtelen mozdulatot tettem, vagy hangosabban szóltam rá. Mindenesetre egy idő után kényelmesen elfeküdt a padlón, és sikerült némileg ellazulnia. Viszont ahová csak mentem a lakásban, a sarkamban volt, nem tágított mellőlem. Elkísért a WC-re, zuhanyozni, a konyhába, ha főztem, és el nem távolodott tőlem fél méternél jobban.

Ezek a képek már otthon készültek.

A szőre eléggé össze volt állva, és apró faforgácsok is voltak benne. Próbáltam kifésülni, de eléggé koszos volt, és félt is Boby a művelettől, mint ahogyan mindentől félt, ami szokatlan volt számára. Egyfolytában lihegett, de nem azért, mert melege volt, hanem mert idegeskedett. Annyira, hogy enni sem volt hajlandó. Először a táppal próbálkoztam, bele se szagolt. Aztán adtam neki azt, amit magamnak főztem, az sem nyerte el a tetszését. Tulajdonképpen semmit sem volt hajlandó megenni, hiába tettem elé a kajával teli tálat, otthagyta. Pedig elég jó húsban volt, és a menhelyen is mondták, hogy szeret enni. Na de vajon mit? Később erre is fény derül.

Mindenesetre leküzdve idegenkedésemet a koszos-büdi bundájától, úgy gondoltam, mégiscsak megérdemli, hogy óvatosan megszeretgessem. Így hát elkezdtem simizni, vakargatni a fejét, a hátát, a hasát. És ekkor felfedeztem a daganatot. Egy golflabdányi puha dudort a hasa alján. Jajj. Emellett folyamatosan a fülét vakarta, és bizony közben sírdogált is, amiből arra következtettem, hogy fájhat a füle. Jajj-jajj. Megbeszéltem a látogatást a dokibácsinál, amit egy időskori szűréssel is összekötöttünk. De előtte még elvittem kutyakozmetikushoz, ahol életemben először jártam. Boby viszont valószínűleg nem, mert egész jól tűrte a kiképzést, még a hajszárítótól sem szaladt világgá.

Szó se róla, nagyon szép kiskutya lett a végére, volt, aki megkérdezte az utcán, hogy skót terrier-e. 🙂 A fenti képeken nem látszik jól, de később készültek jobb képek is, íme:

A lábán a szőrfolytonossági hézag már a vérvétel eredménye, ami az időskori szűrés során történt. A dokinál kiderült Bobyról, hogy férges, hogy csúnyán be van gyulladva a füle, hogy kalcium-oxalát van a vizeletében, ami vesekő-képződéshez vezethet, hogy csúnyán fogköves, de ettől rögtön meg is szabadultunk, és persze vettek szövetmintát a daganatból. Ezeket leszámítva azonban a korához képest jó állapotban találtatott. Itt indult el az egy évig tartó fülkezelés, melynek során először egy fültisztító folyadékkal kellett telenyomni a hallójáratát, majd kicsit masszírozni a fülét, hogy oldja a trutyit, majd hagyni, hogy kirázza, aztán egy fültisztító pálcikával benyúlni, és annyi trutyit kiszedni, amennyit csak lehet. Eközben persze a kutya rángatja a fejét, mert hát fáj szegénynek. De ha túl vagyunk eme tortúrán, akkor jöhet az antibiotikumos fülcsepp. Na most abból nyomjál 3-4 cseppet a fülébe … de mivel a vége benne van a fülben, esélyed sincs, hogy a cseppeket számold. Aztán amit belenyomtál, megint lehet masszírozni (a fájós fület), hogy jól lemenjen neki a gyulladt területre. Hát Boby nem volt boldog ettől, és én sem. De valahogy érezte, hogy ez nem bántás, és nagyon jól viselkedett, hagyta magát kezelni. Na most ez a gyulladás folyamatosan visszatért, kábé egy évig. Szóval ez idő alatt úgy havonta egy hetet füleztünk, kisebb-nagyobb szünetekkel. Az egész a bűzmiriggyel volt összefüggésben, mert persze az is tele volt neki, és be is volt gyulladva. Azóta is havonta állatorvos tisztítja ki neki, mert mint kiderült, a kivezető nyílás be van szűkülve. A szövetminta eredménye viszont jó lett, kiderült, hogy lipóma az a golflabda a hasán a bőre alatt, úgyhogy nem kell aggódni különösebben, de azért meg kell operálni. Júniusban sort is kerítettünk erre, aminek az eredménye egy csini kis fehér ruci lett.

Boby gyorsan gyógyult, a legnagyobb örömömre. Nemsokára már kirándulni is el tudtunk menni együtt, amit nagyon élveztünk mindketten.

910

Sajnos a daganat igen rövid idő alatt kiújult, és az újabb szövettan már karcinómát állapított meg. Ez bizony már sajnos rosszindulatú, és elég gyorsan is nőtt. Újabb műtét, ezúttal kicsit nagyobb és mélyebb sebbel. Viszont szerencsére Boby ebből is komplikációk nélkül felgyógyult. A rák azóta sem jött elő, kopp-kopp-kopp! Viszont a dokival elkezdtünk gyanakodni, hogy valószínűleg a volt gazdája azért szabadult meg tőle, hogy ne kelljen bíbelődnie ezzel a rengeteg nyavalyával, ami szegény Bobyt kínozta.

Időközben rájöttem, hogy Boby csak akkor hajlandó enni, ha végig ott vagyok vele. Eleinte csak a kezemből ette meg az ételt, letettem elé a tálat és a kezemből etettem. Pár hónap elteltével egyedül is evett már, de kizárólag akkor, ha ott maradtam mellette. És ez a mai napig így van. Ha pedig idegen helyre viszem, akkor előfordul, hogy pár napig vagy egyáltalán nem eszik, vagy csak a kezemből, de akkor is csak pár falatot. Kivételt képeznek az extra ínyenc falatok.

De máskor sem nagyon tűrte, hogy egyedül hagyom. Ennek hangot is adott minden alkalommal, mégpedig igen hangosan. Ráadásul olyan hangja van, amit inkább egy kuvasztól vagy bernáthegyitől várna az ember, nem egy ilyen kis földszintes plüsskutyától. Jenna szerint olyan a hangja mint egy láncdohányosnak. Ezt mindazon barátaim és ismerőseim igazolhatják, akik valaha vigyáztak rá, mindemellett szomszédaim is, akik emberfeletti toleranciát tanúsítva tűrték hónapokig, hogy Boby megszokja az új lakásunkat.

És akkor még nem beszéltem egy csomó furcsaságáról. Például, hogy fél a sötétben. Amint lekapcsolom a villanyt, azonnal felugrik, össze-vissza rohangál a szobában, és keresi a búvóhelyet. Itthon már lassan megszokja a környezetét, és a sötét sem zavarja annyira, de ehhez bizony legalább másfél évnek kellett eltelnie. És persze van búvóhelye is, mégpedig a gardróbszekrény. Betettem neki az aljára egy kutyapárnát, és ha rátör a páni félelem, oda menekül.

A következő részekben többet is írok még Boby kalandjairól az együtt töltött két év alatt, most megyek, és ünneplésként jól megszeretgetem.

Reszkessetek, betörők!

Budapestre költözésünk után egy darabig a Kisrókus utcában laktunk albérletben, de hamarosan sikerült egy saját lakást venni a Keleti Károly utcában. A lakás egy nagy bérház földszintjén volt, aminek a bejárata egy kis udvarból nyílt. Az ablakunk pontosan a kapura nézett, és mivel a földszinten – és részben a föld alatt – voltunk, jó erős rácsok védték. Amolyan félszuterén lakás volt ez, de azért többnyire inkább a föld felett, mint alatta. Tény, hogy a pincében lévő tárolókhoz vezető folyosóról nyílt, de mivel a talaj itt erősen lejtett, mi még nem voltunk a pincében. Viszont volt egy saját pincénk. Itt tartottuk a szlalomot, amit mint első saját agility akadályként vásároltunk. Ezen tanult meg Nudli és Kifli tökéletesen szlalomozni. Kifli egy picit tökéletesebben, mint Nudli. A pincében senkit sem zavartunk, és senki sem zavart minket. Max a patkányok nézték némileg rossz szemmel, hogy zavarjuk a nyugalmukat, de szerencsére sosem mutatkoztak.

Nos tehát, a pincékhez vezető folyosót a lépcsőháztól egy külön ajtó választotta el, és innen nyílt a mi lakásunk, plusz a pincék is. Amolyan kis saját lépcsőházrész volt ez, csak az járt keresztül rajta, aki valamiért a tárolókhoz akart menni. Ez meg nem sűrűn fordult elő, szóval nagy volt itt a nyugi. Egyszer az esti séta után kint felejtettük Nudlit ezen a külön folyosórészen, és csak éjjel vettük észre a dolgot. Persze ezt is csak azért, mert kitartóan nyüszített.

Na de nem mindig ébredtem ám fel a kutyákra! Azon a reggelen, amiről ez a történet szól, nagy volt a készülődés, mert Jenna agility versenyre ment nézőnek valahová vidékre. Akik vitték őt autóval, kora reggel a Mechwart ligetnél várták. Szóval jó korán kellett kelni, hogy időben ott legyen. Míg ő készülődött, én kivittem a kutyákat sétálni. A kapunál azonban nem jutottam tovább. Nem nyílt ugyanis. Bármit csináltam, be volt szorulva. Kiflit és Nudlit visszavittem a lakásba, és tanakodni kezdtem, hogy mi is legyen. Hogy jut ki Jenna a találkozóra? A kapu ugyebár nem nyílik, az ablakon meg jó erős rácsok. Mi lesz?! Kimentem még egy próbát tenni, és addig ráncigáltam a kaput, amíg valahogy ki nem nyílt. A zár bánatosan lifegett, ki volt tépve. Jennát gyorsan útnak indítottuk, mi pedig Kiflivel és Nudlival elindultunk a reggeli sétánkra. Séta közben találkoztunk a negyedik emeleten lakó szomszéddal. Nem győzött hálálkodni Kiflinek és Nudlinak. Én csak tátott szájjal hallgattam. Előadta, hogy betörők jártak nálunk. A kapun próbáltak behatolni, melyre a mi ablakaink néztek ugyebár. Kifli és Nudli olyan hangos ugatásba fogtak, hogy ők a negyediken felébredtek, és felkapcsolták a villanyt. Erre a betörők elmenekültek. Hála Kiflinek és Nudlinak.

Már csak egy rejtély maradt: hogy lehet, hogy a negyediken lakó szomszédok felébredtek Kifli és Nudli csaholására, én meg, ugyanabban a lakásban, boldogan hortyogtam át az egész sztorit?!

A vérmes házörzők

Tea cukorral

Épp hogy elpasszoltuk a kölyköket, szervezhettem a Nagy Költözködést Pécsről Budapestre. Rendeltem egy teherautót és felpakoltuk a cuccokat. Én magam pedig az öreg VW Jettámba szuszakoltam egy csomó apróbb holmit, ami ettől úgy tele lett, hogy Kifli és Nudli már csak az anyósülésen kaphattak helyet. Említettem már, hogy Nudli mennyire nem bírta az autózást, és ilyen hosszú útra még soha nem vittem. Mondanom sem kell, végighányta az utat. Már vagy két és fél órája zötykölődtünk, de Nudli gyomra még mindig nem akart nyugodni. Épp egy kocsisort követtünk Érdnél, amikor Nudli újra hányni kezdett. Nem kevés aggodalommal pillantottam oldalra, hogy megnézzem jól van-e, épp csak egy pillanat volt, de mire újra előrenéztem, az előttem lévő autó fartájéka vészesen közel került az enyém orrtájékához. Satufék. Hát igen, az öreg Jetta fékje nem volt épp a legkiválóbb állapotban … Nudli már a fékezésnél lehengerbucskázott az ülésről, Kifli tartotta magát, és még akkor sem esett le, amikor az előttünk lévő Suzukit belenyomtuk az előtte lévő Mitsubishibe. Ügyes kutya! Egy nő ugyanis úgy gondolta, hogy lazán kitolat a kocsisor elé. Az én reakcióidőm (Nudlinézésből kifolyólag) összeadva a rossz fékkel megtette a magáét. Mondanom sem kell, a Jetta itta meg a levét leginkább a dolognak. Jól benyomódott az eleje, összenyomva a hűtőt, a sárvédő meg súrolta az első kereket. Valahogy eljutottam a lakásig, ahol a teherautó már várt, így végül sikerült átköltöznöm. Hát elég drága költözés volt … mínusz egy fél kocsi, kicsit drágább kötelező azért a megfizethetetlen tapasztalatért, hogy vezetés közben nem bámuljuk a kutyát, még akkor sem, ha rosszul van. Ha baj van, szépen félreállunk.

Azt is hamarosan megtanultam, hogy a bedobozolt cuccokat nem túl praktikus a konyhapult közelében tartani. Főleg akkor nem, ha a lakásban egy eleven kölyökkutya is tartózkodik. Egyik nap fáradtan értem haza a melóból, ráadásul valami nyavalya is bujkált bennem. Elhatároztam, hogy most majd csak egy gyors körre viszem le a két kutyát, mert szerettem volna minél előbb meginni egy forró teát, aztán ágyba bújni. Nem kívánom, hogy minden vágyam így váljon valóra… Ahogy kinyitom az ajtót, belelépek egy tócsába. De nem akármilyen tócsa volt ez kérem szépen! Rögtön beleragadt ugyanis a lábam. Odébb nézek, még egy tócsa. Mindenhol tócsák, és apró, fénylő kutyalábnyomok. A konyha romokban, a teáskancsó összetörve a földön, mellette egy kupac …. nem, nem talált, ezúttal egy kupac kristálycukor. Innen már nem volt olyan nehéz összerakni a sztorit. Nudli napközben felmászott a konyhapultra a dobozokat használva lépcsőnek. Megkívánta a teát, és talált hozzá egy kiló cukrot is. A kancsót valószínűleg leverte a pultról, hát utána küldte a kiló cukrot. A tea végtére is cukorral sokkal finomabb. A tea kiborult, a cukor beletalált, Nudli pedig valószínűleg élvezettel nyalogatta fel azt a kábé háromnegyed liter édes löttyöt. Közben beletapicskolt a cukorba, és hordta szét az egész lakásban. Na de mit okoz háromnegyed liter folyadék felhörpintése egy kölyökkutyánál?! Igen, pisitócsák a széthordott cukron … ragacsos pisitócsák. (Na, aki ezt kimondja tízszer egymás után gyorsan, vendégem egy teára, cukorral persze.) Hab a tortán, hogy természetesen a pisitócsákon is átgyalogolt mind a két kutya, így a lakásnak egy négyzetmétere sem maradt szárazon és ragacsmentesen.

Nem tagadom, elsírtam magam. A forró tea meg az ágyikó helyett takarítás éjszakába nyúlóan. És persze sűrű kutyasétáltatás, megszabadulandó a folyadékfeleslegtől, plusz két napos aggódás, hogy vajon lenyelt-e valamelyik kutya egy apró törött üvegszilánkot a kancsó maradványaiból (szerencsére nem). És persze kit hibáztathattam mindezért?? Hiába no, a kutya egyik nagy haszna, hogy rendre nevel.

Sajnos (vagy szerencsére?) kép nem készült sem a törött autómról, sem a tocsogó ragacsos pisitócsákról, valahogy nem jutott eszembe egyik incidensnél sem, hogy én majd még ezt a látványt a későbbiekben élvezettel nézegetném. Így is a retinámra égett. Viszont íme egy kép a kis gézengúzról, aki természetesen mindenben ártatlan, hiszen ő egész nap ki sem mozdult az ágyból!

Az ilyen sztorik után mindig Pepin bácsi klasszikus mondása jut eszembe a Sörgyári capriccióból: „Unatkozik? Vásároljon mosómedvét!”

Fájó űr, később földöntúli öröm

Amikor hazaértünk a vásárból, ahol szerencsésen elsóztuk a gézengúzokat mind egy szálig, olyan furcsa érzésem volt. Csend. Az egyik sarokban egy pisis újságpapír, a másikban Nudli kedvenc rongya. Mancika nem fut elém, Vadász sem lógott ki a szobából, és egyetlen kiskutya sem rágcsálja a nagylábujjamat. Ennek most örülnöm kéne, mondogatom magamban, de a torkomat a sírás fojtogatja máris. Éktelenül hiányoznak, pedig tegnap még azt kívántam, bár sose látnám őket viszont. Ha 10 perc múlva valaki benyit a lakásba, a következő látvány fogadja: Az egyik szobában én fekszem a kanapén, és megállíthatatlanul ömlenek a könnyeim. Kifli nyüszítve keresi a kölykeit, nem találja a helyét. Jenna a másik szobában hol pityereg, hol bosszankodik azon, hogy az anyja ordítva bőg a másik szobában. Amikor már nem volt több könnyem, szédelegve kivittem Kiflit sétálni. Hihetetlen volt, de mindenhol a kölyköket kereste. Azt hittük majd boldog lesz, hogy nem nyaggatják többet. Azt hittük, hogy a kutyák egy idő után nem ragaszkodnak a kölykeikhez. Azt hittük, mi sem ragaszkodunk már hozzájuk … Azt hittük .. azt hittük …

Reggel zokogva keltem. Napközben a melóban folyamatosan pityeregtem. Este megintcsak itattam az egereket. És közben folyton arra gondoltam, hogy az utolsó kiskutyát, a Nudlit, nem kellett volna odaadni annak az embernek, aki egy nejlonszatyorban vitte el Barcs-Drávaszentesre patkányfogó kutyának. Az összes többi rendes családba került, kedvencnek, de a Nudli … Én baromarcú állat, miért adtam oda ennek az embernek??? Nem ment ki a fejemből. Persze már szabadulni akartam, féltem, hogy a nyakamon marad … Atyaúristen, hogy lehettem ilyen felelőtlen állat? Mit csinálhat most szegény? Vajon túlélte a hazautat? Mit haza, az ő hazája itt van! Három napon keresztül bőgtem megállás nélkül. Kipirosodott, dagadt szemekkel jártam dolgozni, az orrom is vörös volt a sok fújástól. Aztán meguntam magam. Ennyire hülye csak nem lehetek, hogy csak bőgök itt megállás nélkül. Vissza kell szereznem Nudlit. Tárcsáztam hát a drávaszentesi ember számát. Valami gyár vette fel, gondolom otthon nem volt telefonja, de őt persze nem tudták a telefonhoz hívni, sőt, nem is dolgozott már ott. Na jó, én ezt nem bírom tovább, o d a k e l l m e n n e m! Így történt, hogy egy szép áprilisi délután elkötöttem egy Audi A6-ost a melóhelyemről (én voltam a flottakezelő), és Jennával elindultunk Barcs-Drávaszentesre.

Gondolom a falu népe igencsak elképedt, mikor a hatalmas Audi lefékezett a kocsma előtt, és a fickó után érdeklődött. Vajon mit hihettek? Hogy előkerült valami gazdag rokona? Vagy esetleg érte jöttek a titkosrendőrök? Sose derül már ki … Lényeg, hogy az útbaigazítások alapján megtaláltuk a házat, és megláttuk Nudlit, ahogy egy kutyaól körül szimatol, amihez egy idősebb tacsi volt kötve egy kb. másfél méteres láncra … Jesszus. Kijött a pasi felesége, és mi a bemutatkozás után előadtuk, hogy ötezer forintért visszavásárolnánk a Nudlit. Nem fogadta el a pénzt, de megígértette velem, hogy szerzek nekik egy másik kutyát. Ezt az ígéretemet sajnos nem tartottam be.

A hazaúton Nudli borsót hányt a Jenna gatyájára. Ezt a szokását, mármint a kocsiban hányást, jó darabig nem adta fel. Mi viszont megesküdtünk, hogy soha, senkinek nem adjuk, amíg csak él. Nagyon megkönnyebbültem, hogy visszakaptam őt. Otthon pedig … ahogy meglátták egymást Kiflivel, hosszú perceken keresztül vitustáncot jártak. Nudli úgy kúszott, mint csecsemőkorában, amikor még nem tudott járni, Kifli pedig körbeugrálta, körbenyalogatta örömében. Jó eséllyel ez volt életem legboldogabb pillanata. (Már látom a sajnálkozó tekinteteket, hogy micsoda életem lehet, ha ez volt a legboldogabb pillanata, de ki mondta, hogy normális vagyok?!)

Sajnos erről a sztoriról egyetlen kép sem készült, túlságosan el voltunk foglalva. De hogy ne legyen képtelen ez a történet, íme egy fotó nem sokkal későbbről anyáról és lányáról.

Csupa móka és kacagás

A kiskutyák születése után mondhatni fenekestül felfordult az életünk. Kifli szuper maminak bizonyult, mi pedig nem győztünk betelni a kis csöppségekkel. A gondozásuk nem kevés fejtörést és munkát okozott, de ezt bőven kárpótolta az élmény, amit a cseperedésük, fejlődésük nyújtott. Amikor kinyílt a szemük. Amikor kinyílt a fülük. Amikor cukin kúsztak körbe-körbe az elletőládában vagy jóllakottan szunyáltak egymás hegyén-hátán. Amikor először kimásztak az elletőládából. Aztán persze szépen belakták a lakást … Hogy az ilyen kis parányi kutyakölykök milyen elevenek tudnak lenni! A fene se gondolta volna… persze amíg otthon voltunk, öröm volt nézni, ahogy játszanak, birkóznak meg kergetőznek, de valahányszor elmentem dolgozni, folyamatosan azon járt az eszem, hogy vajon épp mit tesznek tönkre. Valljuk be, nem volt éppen egy túl átgondolt terv ez a tacskócsalád-alapítás. Bárkinek bátran ajánlom a dolgot, aki szeretné rekordidő alatt leamortizálni a lakását, vagy épp nem tudja, hogyan szabaduljon meg megunt cuccaitól. Kaptál egy randa albumot az anyósodtól? Felejtsd elöl, míg dolgozni mész, tuti, hogy hazatérvén miszlikbe aprítva találod. Aztán persze sűrű könnyek közt újságolhatod az anyósodnak, hogy mennyire sajnálod, hiszen ez volt a kedvenc albumod. A Náncsi nénitől kapott ízléstelen ágyterítő miatt se aggódj: hamarosan csupa kutyapisi lesz úgyis, és tűhegyes kutyafogacskák rágta lyukak is éktelenkednek majd rajta. Milyen kár érte! Na ja! Persze a kanapét még tudtad volna használni pár évig, de sebaj, úgyis hamar kimegy az ilyesmi a divatból …

Itt látható Béla, Vadász és Mancika, amint épp azon törik a fejüket, hogy hogyan lehetne felfedezni a szobán túli világot.

Mondanom sem kell, hamarabb rájöttek, mint szerettem volna.

Itt éppen a kertet fedezik fel a kis cukiságok. (Nudli lesből támadásra készül.)

Itt pedig a szomszéddal pózolunk, aki korábban kijelentette, hogy a kutya nem mehet a kertbe …

Kéretik nem felnyeríteni pufók arcocskáink láttán! Szögezzük le, a kiskutyák cukik a képen. Azt hiszem mindkettőnkről elmondható, hogy az évek a javunkra dolgoztak. 🙂

Volt tehát itt öröm, móka, s kacagás, de amikor a kölykök már 11 hetesek voltak, és még mindig nem találtunk gazdit nekik (kivéve az egyetlen kant, Bélát, aki Mezőhegyesre került), ráadásul közben kaptam egy állást Budapesten, és vészesen közelgett a költözés napja, már nem volt olyan őszinte a mosoly az arcomon, mint a fenti kerti „tejbetök” fotón a drága szomszéd úrral.

A macska sem menekült:

Azért persze azt meg kell jegyeznem, hogy többnyire remekül szórakoztunk a kölykökkel. Órákig tudtuk nézni, ahogy hancúroznak és felfedezik a körülöttük lévő világot. Hatalmasakat játszottunk velük, és azt hiszem, ezekben a napokban nem múlt el nap mosoly nélkül. Kifli hálás is volt nekünk, amikor lefoglaltuk a kis gézengúzokat, és nem őt nyaggatták végre.

Aztán egy szép napon mégiscsak fogtuk magunkat, és kivittük az egész brancsot a pécsi vásárra. Végül sikerült minden kölyköt elajándékozni. Természetesen minden újdonsült gazdi nevét, címét és telefonszámát elkértem, hogy a későbbiekben nyomon tudjam követni a kiskutyák sorsát. Nos, erre később szükség is lett … de erről majd a következő sztoriban mesélek.

Nagycsaládosok lettünk

Nos, az ígért folytatás kissé váratott magára, de mentségemre legyen mondva, hogy az időt addig sem haszontalanságokkal töltöttem, példának okáért itt van Boby kutyám, aki, amint leülök a gép mellé, már túrja is le a kezem a billentyűzetről, hogy inkább őt simogassam. De ez majd egy másik sztori lesz …

Szóval ott tartottunk, hogy vártuk a megfelelő pillanatot. És lám, a természet rendje szerint Kifli el is kezdett tüzelni egy szép késő őszi napon. Innentől kezdve vadul figyeltük, hogy mikor érkezik el az az idő, amikor Zoli akcióba lendülhet. Nos, ma (és gondolom 15 éve is) erre léteznek tudományos módszerek, pl. az „ovulációdiagnosztika” szóra keresve számos cikket olvashattok a témában. Fura ez ma már, de akkoriban az internet közel sem volt ennyire elterjedt dolog, nálunk például a cégnél egy erre kialakított helyiségben lehetett használni a világhálót, és olyan lassú volt, hogy sokszor negyed órát is várni kellett egy-egy oldal betöltésére. Egy szó mint száz, a fedezésre alkalmas időpont megállapítására megfigyeléseinkre támaszkodtunk. Már korábban is észrevettük, hogy a tüzelés elején hiába közelednek a szerelemittas kanok Kiflihez, ő bizony még szaglászni sem igen hagyja magát. Amint közelít egy lovag, azonnal szebbik felére ül. Ha az illető lovag mégsem lenne annyira lovagias (mint ez sok esetben elő is fordult), hangos morgással és félelmetes vicsorgással adja tudtára, hogy ha tovább közelít, akkor bizony nem nagyon lesz többé mivel szagolgatnia sem az ő hátsóját, sem más egyebet, mert az orra rövid úton leharaptatik. Aztán úgy 9-11 nap elteltével megváltozik a helyzet, és bármi, szó szerint bármi kerül is a fara mögé, azon nyomban félrecsapja a farkát, és odatartja magát akár az emberi kéznek, akár egy fatörzsnek, villanyoszlopnak, vagy éppenséggel egy hetyke udvarlónak. Tehát a mi diagnosztikai módszerünk abból állt, hogy a tüzeléstől számított ca. egy hét után sűrűn Kifli fara mögé tartottuk a tenyerünket, amiből ő valószínűleg arra következtetett, hogy teljesen megbuggyantunk. Figyeltük a reakcióit, és amint félrecsapott farokkal tartotta magát oda a tenyerünknek, tárcsáztuk Mariann számát.

Az aktus a nagyszoba szőnyegén zajlott, Zoli és Kifli pedig mit sem törődtek az őket feszülten figyelő gazdikkal. Ment minden, mint a karikacsapás, és Mariann úgy döntött, Zoli kutya ezúttal nálunk alszik, hátha kedvük szottyan még az éjszaka folyamán egy kis hancúrozásra. Távozásuk után Zoli kutya otthonosan felugrott az ágyunk végébe, a hátára fordult, és hangosan hortyogva elaludt. Pedig újdonsült arája mindenféle módon próbálkozott rábírni a következő menetre, de mindhiába. Így hát ő is befészkelte magát az ágyba, és mindenki nyugovóra tért. Zoli reggel sem mutatott további érdeklődést Kifli iránt, aki boldog lett volna, ha újra ráveti magát. Így hát a nászéjszaka Kifli számára némi csalódást okozott, Zoli azonban szemmel láthatólag roppant elégedett volt. Reggeli után haza is ment a gazdival, Kiflire pedig innentől fogva úgy vigyáztunk, mint a hímes tojásra, nehogy egy újabb kan „beleszóljon” a kölyökáldásba. Hogy tutira menjünk, egy hét múlva megismételtük az akciót, ezúttal mi vittük a boldog arát Budapestre.

Ettől fogva türelmetlenül vártunk. Feszült figyelemmel kísértük Kifli minden szusszanását, és boldogan konstatáltuk, hogy biza megnőtt az étvágya, és gömbölyödni is kezdett. Eme biztató jelek birtokában megkezdtük az előkészületet a kölykök fogadására. A félszobát teljesen beborítottam fóliával, megelőzendő, hogy a kölykök által produkált végtermékek a parkettába ivódjanak. Szereztem egy szép nagy elletőládát is, aminek az elülső oldala nyitott volt, alulra pedig egy 20 cm-es peremet készítettünk, hogy a kölykök maguktól ne tudjanak kigurulni. Kiflit pedig elkezdtük hozzászoktatni az új helyéhez. Szemmel láthatóan tetszett neki az új birodalma, ahová bármikor félrevonulhatott, amikor egyedül szeretett volna lenni. Persze továbbra is legszívesebben az ágyban hepázott, de egyre nehezebben ugrott fel rá. 2000. Szilvesztere elég nagy izgalomban telt nálunk, mivel ekkor már bármelyik pillanatban megkezdődhetett az ellés. Ekkor ő már éjszakánként a ládában aludt, én pedig, hogy készenlétben legyek, a láda mellett elhelyezett szivacson. A nagy eseményre 2001. január másodikának reggelén került sor, és Kifli 6 csodálatos kölyöknek adott életet ca. 5-6 óra leforgása alatt. Jennával egyetemben végigszurkoltuk az eseményt, Kifli szemmel láthatólag nagyon örült, hogy mellette voltunk. Az első kiskutya még teljesen a magzatburokba csomagolva érkezett, és jóval satnyább is volt, mint a testvérei, így ő a Nudli nevet kapta. Valószínűsítjük, hogy ő a második együttlétkor foganhatott, egy héttel később, mint a többiek. Nudlit követték Mancika, Muffin, Maci, Vadász és Béla, az egy szem fiúcska.

Innentől kezdve az életünk vagy 3 hónapig a kölykök körül forgott, és legfőbb küldetésünknek azt tekintettük, hogy gondos gazdikat találjunk számukra. Természetesen mindkettőnknek lett kedvence, az enyém Mancika volt, akiről már most látszott, hogy tiszta anyja, Jenna pedig Muffint választotta ki, aki fekete volt és cuki kis fehér mellénykét, és egy fehér zoknit is viselt.

Íme néhány kép a kölykökről:

Anyai szeretet

Vacsi

Csöppnyi Nudli

Már önállóan esznek! Mancika és Nudli, az előtérben Vadász egy darabja

Férjet fogunk Kiflinek!

Kutyás életem ezen szakaszára soha nem leszek túl büszke. Bár volt idő, amikor rettenetesen büszke voltam magamra, hogy milyen ügyes is vagyok, micsoda jó partit találtam Kiflinek, megajándékoztam az anyaság örömeivel, és találtam gazdit a kölyköknek. Ezúttal mindent gondosan elterveztem, az első pillanattól az utolsóig. Legalábbis így hittem …

A dolog ott kezdődött, hogy Anyukámnak járt a „Meglepetés” magazin. Nem titkolom, hogy ahányszor csak nála jártam, érdeklődéssel lapozgattam és olvasgattam a sztárok életéről szóló cikkeket. Mint ahogyan évekig körmömet rágva néztem a „Barátok közt” epizódjait, hát ja, mindenkinek a múltjában vannak sötét foltok … az enyémben több is akad. Épp azon vagyok, hogy megosszak veletek egy jókora plecsnit.

Szóval ráakadtam egy cikkre Falusi Mariannról, a cikk kellős közepén pedig ott terpeszkedett Kifli kutya … azaz … Mariann kutyája, aki a megszólalásig hasonlított Kiflire!!! Na, ez már valami! Szerintem az első és utolsó cikk a Meglepetésben, ami igazán felvillanyozott. Jennával (aki ekkortájt kilenc esztendős volt) azon nyomban ugyanarra a gondolatra jutottunk: itt a megfelelő Apuka Kifli kölykei számára. Már láttuk is magunk előtt a sok kis Kiflit. Mert persze két ugyanolyan kutyának evidens, hogy ugyanolyan kölykei születnek majd. (Hihihi, lásd a Bioszból bukta című bejegyzésemet. 🙂 ) S miként minden kiváló gondolat csak akkor ér valamit, ha azt tett követi, nem késlekedtünk. (Van egy olyan mondás is, miszerint a legnagyobb katasztrófa, ha a hülyeség szorgalommal párosul, de döntse el ki-ki maga, hogy itt melyik verzióról is van szó…) Tehát amint hazaértünk, Jenna fogta magát, és azon nyomban egy egyoldalas levelet körmölt Mariannak, ecsetelvén, hogy miért is lenne Zoli a világ legkiválóbb férje Kifli számára. 9 évesen egy olyan pöpec levelet rittyentett, hogy nem létezhetett volna olyan szívtelen gazdi, aki azonnal ne tett volna eleget a kívánságának. Itt jött az én feladatom, kideríteni Mariann címét. Kiterjedt baráti körömben akadt valaki, akinek a barátjának a barátja történetesen épp a Pa-Dö-Dö technikusaként tevékenykedett. Pár telefon, engedély Marianntól, és már a kezünkben is volt a cím. Irány a posta. Levelet feladtam, majd, mint aki jól végezte anyai teendőit, azon nyomban kiment a fejemből az egész sztori …

…. mígnem egy unalmas munkával töltött délelőttön a gyárban … megszólalt a telefon. „Szia Dalma, Falusi Mariann vagyok a Pa-Dö-Dö együttesből, és olvastam a Jennifer levelét … „ mondanom sem kell, leestem a székről. A Pécsi Dohánygyár logisztikai osztályának akkori munkatársai a megmondhatói, hogy mennyire meglepődtem. Először is, hogy Mariann vette a fáradságot, és kiderítette, hogy hol dolgozom, majd feltárcsázta a munkahelyi számom, és nyélbe ütötte velem a partit. Elmondta, hogy csak szóljak, ha itt a megfelelő pillanat, és ha épp itthon tartózkodik, akkor már robog is hozzánk Pécsre … Na, itt kezdtem el hinni abban, hogy ebből a frigyből akár még kutyakölykök is lehetnek. Afelől kétségem sem volt, hogy az elhelyezésükkel egy percig sem lesz gondom, mert kábé ezer jelentkező lesz majd minden egyes kiskutyára, ha meghallják a gazdijelöltek, hogy milyen híres apukájuk van a kölyköknek. Ily módon rokonságba kerülhetnek a Pa-Dö-Dö együttessel!!! Nos, ebben kábé annyira lett igazam, mint abban a feltételezésemben, hogy a kölykök mind a Kiflire meg a Zolira fognak megszólalásig hasonlítani. Különösen akkor emlegettem sokat, hogy tévedni emberi dolog, mikor a 11 hetes kölykök már totál leamortizálták a lakást, minden kutyapisiben úszott, ingóságaim a tűhegyes kölyökfogak bélyegét viselték magukon, és akkor a bolhainvázióról még nem is beszéltem … de ne szaladjunk ennyire előre az időben, mindent csak szép sorjában!

Előzetesként egy fotó a kis családról, nem túl jól sikerült, de bármilyen hihetetlen is ez az okostelefonok, iPad-ek és digitális fényképezőgépek világában, ez az egyetlen saját készítésű fotóm van Zoli kutyáról. Viszont tény, hogy Nudli valóban a megszólalásig hasonlított a szüleire.

Folyt. köv.

Kifli nagylány lett!

Utazzunk vissza az időben úgy 18 évet. Kifli ekkor még 1 éves sem volt, és boldogan élte mindennapjait lakótelepi kutyaként. Míg a gazdik bandáztak a lakótelepi kutyásokkal, ő bandázott a lakótelepi kutyatársakkal. Sokat sétáltunk, és a kirándulásainkra is rendszeresen magunkkal vittük, amit imádott. Rengeteget labdáztunk vele, a labdaőrületet valamelyik terrier ősétől örökölhette. Képes volt a végkimerülés határáig labdázni, ilyenkor már nem hozta vissza a lasztit, hanem félúton lerogyott egyszerre mind a négy lábáról, és levegő után kapkodott.

Dobd már azt a nyavalyás labdát!!!

A problémák akkor kezdődtek, amikor Kifli nagylány lett, és tüzelni kezdett. Ilyenkor ugyebár nem lehetett elengedni, tehát labdázás kilőve, de ugyanúgy kilőve a bandázás is, belátható okok miatt. Ez volt az a pillanat, amikor elérkezett Jenna szexuális felvilágosításának az ideje is. Mert hát ugyebár valahogyan meg kellett magyarázni neki, hogy miért nem jó játék, ha a hetyke udvarlói a hátára ugrálnak, és miért kell szélsebesen elmenekülni a gazdi nélkül bóklászó kan kutyák elől. No, ezekből aztán nem volt hiány! Úton-útfélen udvarlóba botlottunk, és komoly gondot jelentettek a rövidre szabott egészségügyi séták is. Emlékszem, volt egy különösen kitartó tacsi, aki már kora reggel a lépcsőház előtt szobrozva várt minket, és a kapun sem lehetett kilépni tőle. Sőt, amikor Kifli nélkül indultam munkába (bringával!!!) rajtam is érezte az intenzív feromonok csábító illatát, és bizony igencsak kellett tekernem, hogy végre lerázzam. Egy alkalommal sajnos piros lámpát kaptam, és ezt kihasználva hősszerelmes tacsi barátunk azonnal meghágta a lábam, a körülöttem munkába igyekvő emberek nem kis derültségére. Egy idő után bottal jártam munkába, sőt, Kiflit is azzal igyekeztünk védelmezni séta közben. Ez a módszer úgy-ahogy bevált, ellentétben a „szagtalanító” spray-vel, amit célzottan az „illatozó” testtájra kellett fújni. Nos, a szagtalanítást a szagelnyomás hatásával óhajtották megoldani a gyártók, azaz igyekeztek olyan penetráns, leginkább a fenyőgyantára emlékeztető anyagot előállítani, amitől Kifli sikítva menekült, amikor csak meglátta a flakont. Nem beszélve a körülötte fulladozó családról. Nem úgy a kanos udvarlók! Gyanta ide, gyanta oda, az ő orrukat ugyan át nem lehet verni! Továbbra is hűségesen követték Kiflit a séták alkalmával, dacolva a könnyfacsaró álcaillatokkal. Maradt hát a régi jó bot. Ami ugye ilyeténképpen multifunkciós eszközzé avanzsált, tüzelésmentes napokon remek játékszer, tüzeléskor pedig kanriasztó.

A kéjsóvár kanokkal való hősies küzdelem azonban korántsem volt a tüzelés körüli kizárólagos problémánknak nevezhető. A lakáson belül ott voltak a tüzelés szemmel is jól kivehető nyomai, nevezetesen a vérfoltok. Padlón … szőnyegen … ágyon … ágyneműn (jóvanna, igen, Kifli az ágyban aludt!) … széken… fotelon … kanapén … szóval MINDENHOL! Sajnos a csepegtetést megakadályozni hivatott mégolyan szexi tüzelőbugyi (hasonlóképpen a szagtalanítóhoz) sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: Kiflinek ca. 10 másodpercre volt szüksége arra, hogy letépje magáról. Maradt a takarítás és mosás. (Pedig a bugyiba istenbizony még betétet is lehetett tenni! Csak azt nem tudom, hogy hordott-e valaha a Föld a hátán olyan kutyát, amelyik ezt megtűrte magán. Ha igen, azt minden bizonnyal leszedálták …)

Újabb problémát jelentett a tüzelés utáni álvemhesség. Keményre duzzadt emlők, minden kis állat, játék dajkálása, és Kiflinek frankón volt teje! Olyannyira, hogy Szuszit, a 6 hetesen elhozott kiscicánkat (a mamáját baleset érte, ezért kellett ilyen korán elhozni) Kifli simán szoptatta!!! Hálából Szuszi odaült vele az ajtóba, és ahányszor elhaladt az „ellenség” az ajtó előtt, Szuszi együtt nyávogott Kiflivel, míg ő mérgesen ugatott. Kifli pedig kölykeként tekintett Szuszira, etette, tisztogatta, és hagyta, hogy Szuszi macskamód játsszon vele. Mi ebben nagy örömünket leltük, miközben fogalmunk sem volt róla, hogy a sorozatos álvemhesség a későbbiekben az emlődaganat kockázatát megsokszorozza. Valamint arra a logikus következtetésre jutottunk, hogy Kiflit mi sem tenné boldogabbá, ha igazi kiskutyáknak adhatna életet, mert minden vágya az anyaság. No, de akkor mi még vajmi keveset tudtunk a kutyákról, pedig azt hittük, hogy tapasztalt gazdik vagyunk. Az ivartalanításról még hírből sem hallottunk, és ha hallottunk is volna, egészen biztosan valamiféle kegyetlen dolognak, a kutya megcsonkításának tartottuk volna. Akkor természetesen még nem olvashattuk ezt a cikket. Vagy ha valaki egy egész estés videóra vágyik a témában, íme:

Bármennyire érdekfeszítő és információdús is a videó, azért minden elismerésem azoké a gyerekeké és kutyáké, akik ezt csendben végigülték … 🙂

Akit még ez sem elégít ki, az bármely internetes keresőbe vagy akár a YouTube keresőjébe bepötyögheti az “ivartalanítás” címszót, és gigatonnányi információ közt válogathat. A tudományos érdeklődésűek még komplett műtéteket is végignézhetnek.

Mi persze, még a múlt évezredben, bőven az internet kora előtt, mindezeket még nem tudván, amint megtaláltuk a megfelelő „férjet” Kiflinek, akcióba léptünk … de minderről a következő bejegyzésben mesélek majd.

Hurrá, nyaralunk!

A kutyával nyaralás külön műfaj. Épp úgy, mint amikor az ember pici gyerekekkel megy nyaralni, bizony nem lehet az addig megszokott sémákat, ütemet követni. Kisgyerekkel nem megyünk hosszas és fárasztó hegyi túrára, egész napos városnézésre, nem utaztatjuk buszon vagy autón több ezer kilométeren át, mivel számára ez semmilyen élvezetet sem jelent, sőt, megterhelő, fárasztó és csak nyűgös lesz, ami a saját élvezetünket is elrontja. Ha kisgyerekkel tervezünk nyaralást, többnyire az ő szempontjai kerülnek előtérbe. Ehhez próbáljuk igazítani a sajátunkat is. Ha nem megy, akkor leadjuk a gyereket/gyerekeket a nagymamánál, és élvezzük a felhőtlen, gyerekmentes pihenést (ami, valljuk be, nagyon édes tud lenni!).

Nos, a kutyával ugyanez a helyzet. Aki kutyát tart, valószínűleg azért teszi, mert szereti a közös aktivitásokat, így nyaraláskor is az aktív pihenést választja. Tehát kirándul, túrázik, erdőt-mezőt jár, vagy akár olyan helyet választ, ahol akár közösen sportolhat is a kutyájával. Ma már erre is van számos alternatíva, pl. sok osztrák üdülőhely kínál ilyen lehetőségeket. De itthon is évről-évre szerveznek agilitys (kutyás akadályfutás, bővebben pl. itt) és egyéb kutyás sportos táborokat, ahol a kedvenc mellett a gazdi is sokat tanulhat, és mindenki jól szórakozhat.

A másik alternatíva a kutya leadása. Vagy megkérünk egy kedves ismerőst, hogy vigyázzon a kutyánkra, vagy beadjuk egy kutyapanzióba. Teljesen érthető és elfogadható ez is, hiszen csak azért, mert kutyát tartunk, még nem kell feltétlenül lemondani a városnézés, kulturális élménygyűjtés vagy éppen tengerparti fetrengés élvezetéről. Bevallom, én nem sokszor éreztem felhőtlenül jól magam kutya nélküli nyaraláson. (Azok a barátaink meg pláne nem, akiknél hagytuk őket! 🙂 ) Inkább a kutyákhoz igazítjuk a nyaralást, és olyan tevékenységeket választunk, melyeket közösen élvezhetünk. Szerencsénkre imádunk túrázni, kirándulni, kempingezni, és a vadvizeket is előnyben részesítjük a strandokkal szemben. A Balaton pedig azóta van nálunk „tiltólistán”, amióta a közterület-felügyelők kis híján megbüntettek, amiért póráz nélkül szaladgáltak a szabadstrandon. Ennek már tizenegynéhány éve, és azóta a helyzet csak rosszabb lett. Egy cikk szerint, ha szerencsések vagyunk, akkor megeshet, hogy találunk olyan helyet valahol a Balaton mellett, de inkább csak a közelében, ahol a kutya is bemehet a vízbe. Hát kösz, de ebből nem kérünk.

Azért a városnézésnek sem kell feltétlenül kimaradnia a programból

Helyette jártunk már falusi turizmus keretében Bodonyban, a Mártában, ahol szuper jól éreztük magunkat. Itt a kutyák is bejöhettek a házba. Azért voltunk olyan jófejek, hogy az ágyba nem engedtük be őket.

A bodonyi ház udvarán édes a pihenés

Voltak már velünk tengerparti nyaraláson is Brac szigetén, szerencsére csak a Magyar-tengerben tilos a kutyafürdetés. Irtó jókat úszkáltak ebeink, bár nem kis riadalmunkra a benyelt sós tengervíztől fehér habot hánytak. Kétségbeesetten hívtuk is az állatorvosunkat, hogy mi lehet a baj, de ő hamar megnyugtatott minket, hogy ez csak a sós víz hatása.

Úszás után ők is napoznak egy kicsit

Brac, kemping, 2003. Azért jó, ha ketrechez vannak szokva, így a gazdik néha nélkülük is szórakozhatnak egy kicsit

Brac, kemping, 2003. Jó, ha ketrechez vannak szokva, így a gazdik néha nélkülük is szórakozhatnak egy kicsit

A kedvenc helyünk azért mégiscsak az Alpok. Hatalmas túrákat teszünk együtt, úgy 1500 méteren a nyári hőmérséklet is elviselhető, és bármikor lehet hűsölni egy jeges vizű hegyi patakban vagy tengerszemben. Persze ennek alapfeltétele, hogy jól bírják a kutyák (és mi is) a hosszú, fárasztó hegyi túrákat és a nagy szintkülönbségek leküzdését. A kempingezést mindannyian szeretjük, kutyáink imádnak velünk összebújni a sátorban a hálózsák alatt. Sőt, hideg hegyi éjszakákon kiváló ágymelegítőnek bizonyulnak.

Kutyákkal a világ tetején

Remek a kilátás!

Hűsölés a tengerszemben

Mi lehet szebb egy alpesi réten pózoló kutyánál? Két alpesi réten pózoló kutya!

Nektek milyen kutyával nyaralós élményeitek vannak? Esetleg tudtok ajánlani kifejezetten kutyabarát nyaralóhelyeket? Bátran osszátok meg a kommentekben!

“Lapzárta” után láttam a megosztást a Facebookon, hogy immár élményfürdő is várja a kutyusokat, sajnos egyelőre csak még a világ egy picit távolabbi üdülőhelyén, de reméljük sokan követik majd ezt a kezdeményezést! Bővebben itt olvashattok róla, sőt, van videó is! Coooooool!!! 🙂 Sőt, ha már a honlapon jártok, nézzetek körbe, mert itt sok kutyabarát helyet találhattok!

	nudli - Hurrá, nyaralunk!
	Márti - Hurrá, nyaralunk!
	Férjet fogunk Kiflin… - Bioszból bukta
	Szende Sarolta - Kutya a lakásban!

Kérek egy kiskutyát!

Hogyan lettem kutyás?